prózák-preambulum

Jelesebb ünnepekkor sokszor visszanéz az ember a múltba - mi volt jobb, vagy mi volt rosszabb. Legtöbbször a "jó" győz. Valahogy régen minden jobb volt. A karácsony az egyik legmarandóbb ilyen ünnep. Sokszor visszalépek én is a gyermekkoromba - és mindig eldöntöm, hogy jó lenne újra gyermeknek lenni.

Még felrémlik a kezdet amikor még hittem a Jézuskában, hittem az imát. Még meglepett a karácsonyfa. Talán nem is az ajándékok a fa alatt. Mi szegények voltunk. Legtöbb ajándékom ruha, cipő volt ami amúgy is szükséges volt - hát megkaptam ajándékként. Sokáig örültem ezeknek is, de aztán az ovis társak - majd iskolás osztálytársak - örömteli beszámolói a sok játékról elszomorították a szívem - hiszen valódi ajándékot szinte soha nem is kaptam.

Emlékszem azokra az időkre, amikor már "kiléptem" a mesevilágból és anyámmal együtt készültünk a karácsonyra. Szép volt.

A szegénység nagy ötletadó ám. Láttam már sok karácsonyfát, a mai világban a technika minden csodájával - régen csak a gazdagság mutogatásával - de merem állítani a MIÉNK volt a legszebb.

Anyámmal a karácsonyt megelőzően pár nappal átnéztük a "tavalyi" maradványokat - a féltőn becsomagolt "fahegyet" ami agy csavarosra fújt üveg-sipka volt, a girland szalagokat, a festett diókat, az apró, ezüsttel átszínezett fenyőtobozokat. Jót nevettünk amikor egy apró - már alaposan megaszalódott - alma is a kezünkbe került.

Ritka volt akkor még a csokoládé, részben a boltokban is, de főként az ára miatt. A csomagoló fóliáját soha nem dobtam el - jó lesz az majd a karácsonyfa díszekhez. Hol ezt, hol azt - ötlet volt - csomagoltunk bele.

A szaloncukor - még az olcsó fajta is - drága volt nekünk. Anyám gyártotta a szaloncukrot. Mivel anyám és apám is a cukorgyárban dolgozott, a mi szaloncukrunk alapanyaga a melasz volt. Ez a cukorgyártás utolsó előtti terméke. Egy-két darabot könnyedén ellehetett hozni, s bizony nálunk ez helyettesítette a cukrot az ételekbe is. Az ízére még ma is emlékezem.
Anyám felhígította újra, aztán némi vaniliás cukorral, vagy más ízanyaggal megbolondította és apró formákba öntötte. Én pedig a csokiborító sztaniolba (így neveztük az alufóliát) csomagoltam, madzagoltam és mehetett a fára.

Örültem a karácsonyfa díszítésnek. Amikor este kész lett, a pár gyertya is rajta volt néhány csillagszóró társaságában, boldog voltam.

Boldog mindaddig, amíg az ajándékok kibontására nem került sor. Azt nagyon útáltam. Tényleg szegények voltunk és minden ajándékom kivétel nélkül ruha, vagy cipő, vagy bármi más volt, amire egyébként is szükségem volt. Nekem ezek nem ajándékok voltak.

Mindig érdekelt a betűvetés. Csoda tudja hogyan, de még iskolás korom előtt megtanultam írni és olvasni. Mivel egyetlen könyvünk volt minden évben - a Kincses-kalendárium - az volt az én tanuló könyvem. Néha egy-egy ujság is hazakerült - én minden betűjét elolvastam. Egy idős néni a szomszédban néha megszánt és adott kölcsön könyvet - de hát az mind érhetetlen volt nekem, általában régi szerelmi történetek amik nem sokat mondtak egy öt-hat éves kölyöknek.

Még nem jártam iskolába, amikor karácsonykor bizony "duzzogva" bontottam az ajándékaimat. Anyáméknak is feltünt. Amikor elmondtam, hogy nekem ez nem ajándék - Anyám a poroszos nevelési stílusában két pofont is adott a ruhadarabok mellé. Apám csak nézett rám. Szomorúságot láttam a tekintetében. Bevallom Apámat jobban szerettem mint Anyámat. Ő megfontolt, higgadt ember volt, csak a jót tanultam tőle.

Akkor karácsonykor is megfogta Anyám kezét és nem volt több büntetés. Eltelt az éjszaka. Reggel - szokás szerint - együtt aprítottuk a tejeskávéba a kenyeret és kanalaztuk Anyám pörölése közben: - mindig locs-pocsot csináltok az asztalból.
Mi jót nevettünk. Apám nem csak szülőm, de barátom is volt - amíg élt.

Reggeli után elszívott kinn - benn tilos volt a cigi egy spanglit aztán megfogta a kezem és huncut szemekkel annyit mondott: - Imi, én úgy láttsm, hogy éjszaka még visszajött a Jézuska és valamit tett a fa alá. Rohanás a fához, és tényleg egy csomag volt alatta ráírva: IMINEK. Gyorsan kibontottsm és elsírtam magam. Négy könyv volt. Egyre emlékezem még: a Légy jó mindhalálig, ami a kedvencem lett. Pár nap alatt mindet kiolvastam - s nem csak egyszer.

Aztán Apám elmondta a titkot is: a közeli kertésztől kunyerált könyveket - gazdag volt az illető - persze le kellett az árukat dolgozni nála a kerti munkákban.

Valódi karácsonyt teremtett nekem - köszönöm ma is.

Már iskolásként könyvtári tag lettem, kinyílt nekem a világ. Legtöbbször a könyvtáros néni kikérdezett a könyvek tartalmáról, mert nem akarta elhinni, hogy hetente négy-öt könyvet is elolvasok.

Felnőttként is maradtam a könyvek rabja. A francia klasszikusoktól kezdve az avangard amerikai iradalomig mindent elolvastam, de ma is a világ legszebb története nekem NEMECSEK ERNŐ élete - csupa nagybetűvel.

1978-ban - tehát így is úgy is - egy elmúlt világban, a sógorom ötlete nyomán elkezdtünk szervezni egy utat Szabadkára - természetesen ez is a "bevásárlás" jegyében /Magyarok vagyunk - vagy mi a fene!!!/.

Akkor még vízumkérés, valuta igénylés és a többi, szóval babrás munka volt, de vágytunk már valami "nyugatira". Az akkori sláger cikkek: FA szappan, kozmetikumok az asszonyoknak, Beatles, Rolling Stones, ABBA, Deep Pourple, Led Zepelin stb lemezek, esetleg némi tiszta szesz /itthon csak patikában lehetett venni/.

Útlevél, valuta a kezemben már amikor beütött a ménkű - a sógorom lebetegedett így a "trabantos" út a kútba esett.

Makacs ember voltam /vagyok is!/, döntöttem: én bizony megyek és ha már megyek akkor egyenesen Belgrádig...lássak valamit is ne csak a szabadkai piacot.

A Moszkva - Athén vonattal utaztam, este fél tíztől másnap reggel fél nyolcig. Hosszú út volt.....nem várt élménnyel...és tanulsággal.

A fülkében ahová a jegyem szólt két idősebb hölgy utazott. Mint beszélgetésük során kiderült Bécsből utaztak Belgrádba, vélhetően a vonaton ismerkedtek meg, mivel életüket mesélték egymás szavát továbbszőve. Jó darabig - szemem lehunyva, szundikálva - hallgattam az unokák dícséretét, az otthoni személyzet szidását és egyéb lelki bajaikat, mikor valahonnan előkerült a "régi életünk" téma....és a következőket hallottam: /talán nem szószerint így hangzott el, de a lényeg ez volt/.

- Drágám, hidd el nem is ezen a mocskos országon utaznák keresztül, de nem volt más megoldás, sajnos a fiam nem ért rá és nem tudott elvinni a Merszídeszével...

- Óh Kedvesem, én nem is szeretek kocsival ilyen hosszú úton, ez kényelmesebb, de ebben az országban és se szeretek lenni. Pegid milyen szép világ volt ez amíg nem jöttek a kommenisták!

- Ne is mond! Ez a sok tahó bitorol most mindent. Tudod a mi uradalmunk is valami szegínyház lett. A rózsáimat - ha még megvannak - most loccsos prolik szagolgatják, rohadjonak meg!

- Tanulatlan, cseléd népség!

Szóval így ment ez órákon keresztül, hol szundikáltam, hol felriadva őket hallgattam. Volt véleményem a beszélgetésükről de kérdezetlenül nem akartam megszólalni. Jobb a béke!

Aztán egyszer csak ezt hallom:

- Szerinted ez a fiatalember alszik? Tudod felrakják ám a kommenisták az ügynökeiket a vonatokra, nehogy bajunk legyen!

- Alszik ez, úgy szuszog - hallhatod /na itt kezdtem megsértődni/

- Vigyázzunk azért, bár ahogy elnézem, ez nem valami proliivadék, annál finomabbak a vonásai /hú, még a végén kiderül hogy "kékvérű" vagyok/

- Proli ez is szerintem. Értelmes ember már nem él ebben az országban.

Na, itt elszakadt a cérna. Kinyitottam a szemem, a két öreg hölgyre mosolyogtam /meglepődve néztek rám, de kíváncsian is egyúttal/..

- Hölgyeim. De bizony prolivadék vagyok. Anyám a Tüköry uradalomban volt cseléd, apám meg napszámos. Én meg gumicsizmában jártam télen iskolába. Villanyunk sokáig nem volt, petróleum lámpánál olvastam esténként, vagy zseblámpánál éjszaka a takaró alatt /de sok pofont kaptam érte/. Itt élek ebben az országban. Nincs uradalmam, nem is fog lenni. Nem vagyok párttag, nem értek velük mindenben egyet és az eddigi munkáim nem kényszerítettek rá a belépésre. De kedves hölgyeim ..Magyar vagyok...és itthon vagyok...és itthon is érzem magam....és jól érzem magam. És szeretem József Attilát, Ady Endrét, Radnóti, de épp úgy Appolinert, Villont vagy éppen Síkszpírt /szándékosan az í-ket hosszan kitartva, az ő stílusokhoz igazodva mondtam/....de útálom azt a vendéget aki a házigazdának akar parancsolni. Úgyhogy kérem önöket, beszélgessenek az időjárásról, az unokáikról, a lakásukról ...vagy akármiről ...de ne szidják szülőföldjüket...az itt élőket. Emberek élnek itt most is. Jóéjszakát hölgyeim!!!!

Döbbenten és sértődően végigmértek.....némi undor is volt a tekintetükben....aztán a savószemű ../azonosíthatatlan szemszín/...megszólalt:

- Drágám, csitt! Ne keveredjünk!

Hát így is lett. A továbbiakban nem keveredtünk. Én elaludtam ők meg biztosan halkan beszélgettek ...ha volt kedvük....és halkan "nyalogatták" tovább sebeiket. És halkan undorodtak tőlem....tőlünk.....amíg a vonat szuszogott tovább Belgrád felé.

Ez a hely biztonságos volt és védett. Ez csak az ő birodalmaként létezett.
Fáradtan dőlt hátra a meleg rácsnak. A világ zajai kívül rekedtek. Ilyenkor álmodozott a rég-múltról és néha kedves dallamokat dúdolgatott. Elnevette magát. Eszébe jutott, hogy általános iskolásként az iskola énekkarában szólót énekelt. De rég volt. A mai hangjától már a kóbor kutyák is megvesznének. A tépett felhők között a hold gúnyosan bámult rá. Vállat vont. Már nem érezte a régi romantikus világot maga körül. Racionalista lett. Lassan telt az idő. Nem szerette a telet. Nem csak a hideg miatt, de mert a sötétség tovább tartott mint világos nappal, az idő is valahogy nyomasztóan rátelepedett. Elszunnyadt.

Felriadt, hogy fázik. A rács hideg volt a hátánál. Nem értette mi történt. Alapon éjszaka is volt fűtés és szellőztetés. Ijesztő volt ez. A villamos megállóban hallotta, hogy ma éjszaka még mínusz 31 fok is lehet. Itt a "gödörben", betonteknőben pillanatok alatt jégverem lesz.
Fázott. Minden ruháját mind köré rakta, de hát csak pár darab segítette, azok is inkább nyári semmik voltak.

Fázott. Jó lenne most a "panel"-ben is. Igaz az ő szobájában le volt zárva a fűtés, de mégis melegebb volt mint itt. Vajon mit csinál most a felesége? Furcsa volt így neveznie, de hát papíron még mindig az volt. Amikor a nyugdíjára egy bank végrehajtói rátették a kezüket és felét elvették csak negyven ezer forintja maradt, amiből rezsire húszezret oda kellett adnia. A maradék gyógyszer és cigaretta, meg kenyér legtöbbször. Mosolygott, mert talán le kellett volna fogynia, de ő a sok kenyér miatt hízott. Utolsó szép hetük Görögországban volt, Korfu szigetén. Októberi ősz - itthon még nyárnak számított. A tenger, szép szálloda, megismerése egy más kultúrának, szeretet, s bizonyos mértékben feléledő szerelem is. Húsz éve már annak. Aztán keserű hazai események. Vállalkozás, csőd, szegénység. Odalett a becsület - a felesége szemében.

Éjféli harangszó riasztotta fel félálmából, Furcsa volt, mert ritkán harangoztak. Talán valaki gazdag halt meg. Az ő fajtája nem kap ilyen égi tiszteletet. Elkaparják és kész. Fázott, pokolian fázott, érezte, hogy bizony mínusz tíz alatt jár az idő. Szinte fokra meg tudta mondani. Nem hiába élt már az utcán két éve. Vágyott a melegre, a nyárra. Egy verssor motoszkált benne: Kutyameleg, kánikula, nyelvét kiveti a kutya, budákol, a tűző, heves nap elől árnyékot keres..... Hirtelen nem is tudta, hogy Weöres vagy Kányádi. A lexikális versismeretére soha nem volt büszke. Mindegy. Verseket kezdett el memorizálni. Mintha az idő melegedne. Már nem fázott. Kellemes érzés ölelte át. Úgy látszik melegfront érkezett.

Furcsán hullámzani kezdett a világ. Egyre jobban melege lett. Nehezen vette a levegőt. Érezte, hogy a szíve is erőlködik. Igen, ez a melegfront megviselte. Toldi rétje lebegett a szeme előtt. A kiégett tarló. Petőfi alföldje, Dante pokla. Lángokat érzett. Fel akart kelni és elszaladni. Nem volt hozzá ereje. Megadta magát. Égjen el. Pár órája még fázott, most örülnie kell a melegnek. Tudta - elalszik... és az olyan jó. Aludni, álmodni...nem létezni.
.....

Az esetkocsi orvosa a nyaki érre tette a kezét. Sóhajtott és ránézett fejcsóválva a segítőjére:

- Megfagyott. Ő már a harmadik a héten. Nem csoda. Mínusz harminc fok volt az éjszaka. De valamit nem értek. Ez a búvóhely az egyik árúházi szellőzőhöz kapcsolódik. Itt mindig van egy kis meleg. Hogyan fagyhatott meg?

A mellettük toporgó árúházi biztonságis válaszolt a kérdésre:

- Este fél tízkor rendszerhiba miatt leállt a fűtés, szellőzés. Most javítják. Ide sem jött meleg levegő. Nem is tudtam erről a helyről. Annyira takart, fedlapos, hogy a csudába tudják ezek így megtalálni? De ravaszak.

Az orvos sajnálkozva nézett a szemébe:

- Nem ravaszak, csak még élni akarnak. Bár a mai társadalom halálra ítéli őket.

A segítője elgondolkodva nézte, aztán bátortalanul megkérdezte:

- De ha már nagyon fázott, miért nem ment el innen? Biztosan talált volna menedéket. Ha másképp nem akkor a rendőrségen

Az orvos keserűen nevetett:

- A rendőrség nem jótékonysági intézmény. Egyébként egy ideig érezte a hideget. Nagyon-nagyon érezte. Aztán már nem. A hipotermia a szervezet vészes lehűlése. Az 1-2 fokos hőveszteség izomremegéssel, reszketéssel jár. A pulzus szapora, gyors lélegzés, kissé megemelkedett vérnyomás jellemző rá. Az erős hideg, vagy a tartós hideg azt eredményezi, hogy a szervezet hőszabályozása kimerül, a testhőmérséklet folyamatosan csökken. A remegés megszűnik, bágyadtság, álmosság, érzékcsalódás jelentkezik. Ilyenkor már úgy érzi a kihűlés határán lévő, hogy meleg van. A vérnyomás csökkenni kezd, a légzés ritkul és felületessé válik. Szívritmuszavar lép fel. A szervezet eszméletvesztéssel járó, tetszhalál-szerű állapotba esik. A 27-20 fokos belső testhőmérsékletnél a pupillák tágak, a vércukorszint alacsony, mígnem a kamrafibrilláció vagy a keringési rendszer bénulása következtében beáll a halál. Na ennyit a továbbképzésedhez. És ezt ingyen kaptad. Egyet ígérj meg. Ne ítéld el a hajléktalant. Ember ő is. Csak neki nem jut már élet. Gyerünk vissza. A hullaszállítók dolga a többi....és Istené.

Ezt nagyon halkan mondta, szinte csak önmagának.

Különleges este mindig az, amikor egy darab utolsó előadása következik a színházban. Aki jártas a színpad világában, az jól tudja, mi minden történik addig. Kezdődik az adott év repertoárjának kiválasztásával. Ez általában több lépcsőben történik. Megálmodja a direktor, a főrendező — és persze a gazdasági vezető is. Mai világunkban az utóbbi szava a szentírás — az álmokat a lehetőségekhez kell igazítani. A darabokhoz kellenek színészek is, a zenésekhez zenekar, táncosok, kell a rendező, nem árt egy dramaturg sem és persze rengeteg más ember is műhelyek dolgozóitól kezdve (asztalosok, kárpitosok, szabók, lakatosok, fodrászok és a többi) a kellékesen át az ügyelőig — sőt a rejtett zugában megbúvó súgóig — sok-sok ember. Ez utóbbiról szól lényegében a történet. Elterjedt színházi szleng, hogy a súgólyukat koporsónak is nevezik a szűk kiképzése miatt. Egyemberes hely — mint egy koporsó.

      Egy-egy darabnál aztán kőkemény munka indul. Stáblista, technikai tervezés, próbák hosszú-hosszú sora, nem egyszer a végkimerülés határán. Első az olvasópróba, szövegtanulás. Azután kezd a darab „beöltözni”. Sematikus díszletek — melyeket sorra váltanak fel az igaziak (függvényében a műhelyek munkájának), kosztümök jelennek meg a szereplőkön. „Betanulja” a darabot az ügyelő, a kellékes, a díszletező — szóval mindenki. Főpróba — nyilvános főpróba (az adott település prominens, de nem „prím” rétegének, ismerősöknek: ingyen premier), amin még meg-megáll a darab, mert például a rendező nincs valamivel megelégedve. Végül jön a premier. Kicsit idegesen, kicsit félve a bukástól, kicsit még bakikkal is, még nem tiszta szövegtudással — ilyenkor milyen jó a súgó.

Végül is elindul a darab az útjára. Húsz-harminc előadásszám az átlag egy-egy megyeszékhelyen, Budapesten a nagy sikerdarabokat sok százszor is eljátsszák: ez fővárosi privilégium. Vidéken jó, ha egy hónapig fut, esetleg időnként felújító próba után pár előadásra még leporolják.

      A darab utolsó előadására nagyon találó fogalmat használnak a színházi világban: darabtemetés. Legalább olyan „elánnal” készül erre az eseményre mindenki, mint a premierre. Aki csak tett valamit a darabért, mind ott akar lenni. Ki a színpadon, ki a háttérben. Ilyenkor nem számít extrém esetnek például ha egy díszletező a játék közben bemegy, és megigazít valamit a díszleten, vagy a rendező fogja magát, és átsétál a nyílt színen, az sem, hogy a szöveget kissé átírják maguk a színészek (napi aktualitást csempészve bele). Természetesen maga a darab eléri így is a végkifejletét: Jágó cselszövése megöli Desdemónát, Kathrina engedelmes felesége lesz Petruchiónak és Kurázsi mama is húzza tovább a szekerét a lánya elsiratása után.

Szigligeti Ede Lilomfi-ját temették éppen az ominózus utolsó estén. Természetesen itt-ott átírva a szöveget. Például mikor Szellemfi felolvassa az egri pincér levelét a 17 forint 19 krajcáros adóságról Liliomfinak, az csak ennyit mordul: „Eriggy be az önkormányzathoz, majd vesznek fel EU hitelt és rendezik”. Amikor a professzor a Liliomfi képébe bújt Szellemfit ötven pengővel akarja megvesztegetni, hogy hagyja békén Mariskát, az csak nevetve odavágja: „Vagy félmilkót adsz vén svihák, vagy futtatom a csajszit németben!”

      Az értő közönség dőlt a nevetéstől, de még inkább a lépcsőkön ülő műhelyek hada; az asztalosok, lakatosok, szabók, díszítők és mindenki a színházból, aki nem volt éppen munkában az előadáson. Maga a direktor is a karzaton állt az „ingyen diákok” között a korlátnak támaszkodva, és időnként posztjához nem illően röhögött. Néha zsibvásár volt a színpadon. Össze-vissza járkált mindenki, akár volt jelenése, akár nem. A színészek vicceket szőttek a szövegükbe, sokszor nevettek akkor is, amikor sírni kellett volna. Liliomfi még szerelmi vallomását is fűszerezte ilyetén: „Kedvesem, érzem a csókján, hogy fokmagymás sültet evett. Nem maradt belőle? Piszkosul éhes vagyok”.

      Szóval minden ment a „szokott medrében”. A súgóra nem volt ilyenkor szükség, mert a szövegtévesztések szándékosak voltak, ha az eredeti nem ugrott be, akkor rögtönöztek, de így a harmincharmadik előadáson már Szigligetinél is jobban tudta mindenki a mondókáját. „Anya” — mert csak így szólította mindenki a színházban — a színpad sarkába elhelyezett behemót fotelben ült, és élvezte a felfordulást. Ő is hozzátett valamit a bohóckodáshoz: egy lavór meleg vízben áztatta a lábát. Viccként találta ki, de jól is esett, mert bár fiatalon táncosnő volt (egy súlyos baleset vetett véget a hihetetlenül jól induló pályájának), ma már a sok x-szel együtt, bizony néha lépni is nehézére esett. Kitalálta — és el is mondta a többieknek —, hogy meg fog szólalni a harmadik felvonás vége felé, amikor műfelháborodással közli a színpadon lévőkkel: „Ez már botrány. Jelenteni fogom a direkciónak, hogy nulla szövegtudással léptetek színpadra. Gázsira senki ne számítson ebben a hónapban. Sőt, egy-két embert ki is fogok rúgatni”.

      Persze tudta, hogy lesz erre majd válasz — amit ő előre nem ismer —, de majd jót nevetnek. Ki kell néha nyitni a szelepeket, hogy ne bolonduljanak bele a feszített tempóba.

      Most a nagy ramazuri ellenére is kicsit elbóbiskolt. Sok darabtemetésen részt vett már, nem volt számára újdonság.

      Elemében volt mindenki. Kellemes ősz volt kint, itt bent pedig a szavak színezték a világot. Egy csapattá vált a játszó és a néző — valamilyen interaktivitás is kialakult — időnként Liliomfi leballagott a zenekari árok hídján és bevonta a játékba a földszinti nézők valamelyikét. A rendező vakargatta a fejét a karzaton és eldöntötte, hogy „valódi” előadást is fűszerezni fog ilyesmivel.

      Közeledett a darab vége. Eljött az a pillanat, amikor a súgó feláll és leteremti a többieket. De ő csak ült a fotelban. Valahogy furcsa pózt vett fel. Szellemfi viccet érzett ebben és odalépett: „Anya, felemelnéd a valagad? Jelenésed van!”

      A súgó nem mozdult. Az ügyeletes szaladt be a színpadra. Anya nyakára, az agyi verőérre tette az ujját. Szívdobbanást nem érzett. A bőr jéghideg volt. Már halott lehetett jó ideje. Lehajtotta a fejét: „Nyugodj békében Anya”.

      Döbbent csend telepedett a színpadra, a nézőtérre. Néhányan sírtak. A fővilágosító lekapcsolta az erős reflektorokat és két fejlámpa fényét fókuszálta Anyára. Jó barátja volt. A színészházban egymás mellett volt a szobájuk. A zárt kertben nem egy „slambuc partit” rendeztek közösen — a fáma szerint más is történt, de erre az idő jótékony homálya borít már fátylat. — Valaki az első sorban halkan a Miatyánkot kezdte el mondani —egyre többen csatlakoztak —, végül már mindenki együtt, hívő és ateista egyaránt.

      Aztán néma csend telepedett meg a félhomályos teremben. Mozdulatlanul állt mindenki.

      A fővilágosító lekapcsolta a fejlámpákat. Fél perc teljes sötétség után a kijáratok jelző világosítását „kiadta”, de a hatalmas mennyezet csillárokhoz nem nyúlt. Lassan indultak a nézők kifelé. Egyetlen szó, egyetlen — máskor oly bosszantó — köhintés sem törte meg a kegyeletet.

      A színpadon Anya mellett két oldalt felsorakoztak a színészek, ott álltak a nézőtérre belógott színházi dolgozók is, ott állt a direktor, a rendező, csak az ügyeletes lépett ki a művészbejáró elé az utcára: várva a hivatalos szervek ilyenkor szokásos látogatását.

      Már csillagok fénylettek az égen. Hűvösre fordult az idő — fázott.