prózák-preambulum

A csillagok fénye általában kellemes emlékeket ébreszt fel. Szép szerelmek, boldog pillanatok jutnak eszünkbe. Ha azonban ezek a fények a könnyekben tükröződnek...

Közel negyven éve történt. Egy májusi este, úgy kilenc-tíz között. Nálatok voltam /másod-unokatestvérek voltunk?... jól tudom?... hmm... sose voltam tisztában az ilyen titulusokkal.../. Ültünk kinn az udvaron, Te egy padon én a favágó rönkön. Szép este volt. Csillagfényes ég, lágy meleg szellő, a természet neszezett köröttünk. Megnyugtató világ ölelt magához bennünket és befogadtuk ezt a világot.

Akkor még nem tudtam semmit sem!

Akkor még nem értettem semmit sem!

Akkor még talán Istenben is hittem!

Karodban kicsi lányod. Talán egy-két év körüli volt. Pici tündérke. Nem volt álmos. A maga módján csacsogott, kicsi kezével a hajad húzta, arcod simogatta, rád nevetett, az orrát az orrodhoz dörgölte, felkacagott mikor mímelted a prüszkölést. Ha egy irodalomkritikus "olvassa" a "képet" azonnal giccsnek nyilvánítja. Nekem nem az volt.

Emlékszem, ahogy magadhoz ölelted és végtelen szeretettel halkan dúdoltál neki dalokat és "meséltél". Talán nem tudom már szó szerint idézni, de valahogy így hangzott.

/Hiába vett körbe a világ, hiába voltam én is ott, Ti csak ketten léteztetek, Te és Ő, Ő és TE... sajnos nincs más kifejezés erre... pedig nem két lény voltatok... eggyé váltatok... együtt léteztetek/

-"kicsi lányom nézd a csillagokat... ott laknak az angyalok. Ott fönn édes pici angyalkák játszanak egész nap. Vidámak, nevetnek és soha nem lesznek felnőttek. Soha nem fáj semmi nekik, mindig egészségesek... és mindig tortát esznek... és nem mondja nekik anyuci, hogy - nem szabad, mert ártalmas! És mindent a kezükbe vehetnek, még a könyveket is bekenhetik csokival!! Tudod picikém, nem kell keserű gyógyszert bevenniük, nem kell a szurikat érezniük. Látod azt a fényes, nagy csillagot? Ott lakik biztosan Szent Péter. Ő egy nagy szakállú, morcos öregember, de a szíve aranyból van. Meglátod, mindig megsimogatja majd a fejecskéd, és ha nem látják a többiek ad puszit is arcodra. Amott meg arra északon, az a kék fényű apró csillag biztosan a télapó bolygója. Ott tartja a rénszarvasait, és mikulás napján elindul a világba telis-teli ajándékokkal. Emlékszel? Ő hozta neked a sok finom csokit és azt a nagy tigrist is, amivel alszol a kiságyban. Jézuska nem tudom hol lakik... ha létezik egyáltalán ...

/ezt furcsán, szinte szemrehányóan mondtad/

... nézd azt a fehér sok-sok csillagot... ami szinte egy hosszú, kanyargós útnak látszik... úgy is hívják, hogy tejút. Ott játszanak az angyalkák. És ott nem baj, ha elesel, nem ütöd meg magad, bárányfelhők vesznek körbe, vigyáznak rád. Az angyalok látnak mindent onnan fentről, minket is... engem is.

Tudod pici lányom, akik korán az égbe költöznek, azokból születnek az angyalok... Isten világának legszebb teremtései... én-kicsi-angyalkám... én-édes-szép-kicsi-angyalkám..."

És mondtad... mondtad... mondtad. Pici lányod már jólesően szuszogva aludt a karodban, de TE mondtad tovább, szinte már csak magadnak. Szemed furcsán fénylett. A csillagok fényének véltem.

Akkor még nem tudtam semmit!

Akkor még nem értettem semmit!

Akkor még talán Istenben is hittem!

Emlékszel Muci erre az estére?

Évtizedek óta nem láttalak, nem hallottam hírt felőled, de ma már tudom, hogy az az este, éjszaka soha nem múlt el, reggel nem kelt fel a nap.

Élsz itt a földön, de a lelked a csillagokban.

Egy pici angyalra vigyáz féltőn, aggódó édesanyaként.

Pár hét múlva tudtam meg, hogy leukámiában meghalt édes pici lányod.

Ma sem tudom elfogadni. Ma is a csillagok fényét látom a szemedben és csillagok "fénylenek" az én szememben is.

Akkor még hittem Istenben!

Véletlen szerencse volt, hogy felfedezte ezt a trafóházat. Még a régi technológia alapján épült és a régi áramátalakítási módszer szerint is működött. Tágas volt, az olajhűtés révén meleg is - még a leghidegebb téli napokban sem fázott. Kis motyóját a sarokban lévő székre pakolta. Nem sok volt. Pár ruhadarab csak, és könyvek. Egy Juhász Gyula, egy Radnóti és egy József Attila kötet. Szinte minden verset kívülről tudott már. Írni régen írt.
Elmosolyodott a gondolatra, hogy valaha álmodott arról, talán ő is lesz "valaki". Bár tudta mindig, a tehetsége kevés ahhoz és persze az életkörülményei se tették lehetővé a nyugodt írást.

Öt éve élt már az utcán. Három éve itt a trafóházban. Hetente járt fürdeni a menhelyre. Borotválkozni már évek óta nem borotválkozott. Ollóval vágta azt is, mint ahogy a haját is. Egyre ritkább volt már. De milyen legyen hetvenkét évesen?

Fáradt volt. Korán akart elaludni. Holnap sok helyet végig kell járni. Hétfő lesz. Sok helyen várja a küszöbön a becsomagolt ételmaradék. Pár napig elég lesz. Éhezni leginkább szombat-vasárnap szokott. Neki nem voltak azok a napok ünnepek és az ünnepek is pokoliak voltak. De mindent meg lehet szokni.

Ledőlt a télikabátjára. Pár perc múlva elaludt.

..............................................
A megrepedt csővön az olaj szivárgása talán kicsit gyorsabb lett. Már öt percenként csöppent egy-egy olaj gyöngy a forró trafóra, ahol elsistergett.
..............................................

Jó napja lett, ahogy számított is rá. A nagy műanyag fagyis dobozból öt is ki volt téve. Pörkölt maradékok, de persze inkább köretek. Volt rántott hús is, és egy másikba húsleves. Talán az picit már savanykásan, de bizony nagyon finom volt.
Kiült a nagy tölgy alá. Ilyenkor délelőtt nem sokan jártak a parkban. A délután már más volt. Megjelentek az iskolások, tizenöt-tizenhat évesek. Erősek, tele élettel és hát tele a többsége rosszindulattal. Sokszor kigúnyolták, volt, hogy leköpték. Lassan megszokott mindent.
Elmosolyodott. Tegnap egy kis szöszi kislány egy csokor mezei virágot szedett csokorba és neki adta. Az édesanyja megdícsérte, de azt is hozzátette, hogy soha ne puszilja meg. Az unokája jutott eszébe. Néha elsétált a lakásához és megbújva megleste, ahogy indul otthonról, vagy éppen érkezik.
.................................................
Feltünt neki is, hogy az olaj-cseppek egyre gyorsabban hullottak. Már egy-két perc és egy-egy csepp. Különösen nem aggódott. Pár nap még és jönnek a karbantartók és majd helyrehozzák. Jó emberek voltak. Megtűrték.
..................................................

Néha szeretett volna rágyujtani. Végül is ötven évig szívta. A kényszerleszokás bizony megviselte. Sokáig szedte a csikkeket, de aztán megszégyellte magát és lám, ma már alig jut eszébe a cigaretta.

Nyugdíj nap jött. Ilyenkor elment nagyon korán a a postához és a postás már ott átadta neki a kis maradékot. A fele nyugdíjat. Egy bank vont tőle és persze a volt felesége is elérte, hogy a közös panel lakásuk fenntartási költségeinek felét levonják. Nem érdekelte. Végül is maradt harminc ezer forintja. Elég volt. Sem igénye nem volt már sok mindenre, sem nem érdekelte semmi.
.......................................................
Amíg fény volt olvasott. Radnótit. Néha olvasta a verset, aztán lehunyta a szemét és halkan mondta. Kezdte idegesíteni az olaj csöpögése. Már szinte folyamatosan sziszegett a forró szerkezetre hullva. Még két nap és jönnek a karbantartók.

.............

A dörrenés hajnali kettő körül az egész környéket felébresztette. Rendőrség a terrorelhárítókkal kombinálva, mert nem tudták miért repült a levegőbe a trafóház. Az áramszolgáltató szakembere rögtön látta mi történt. A cső megadta magát és sugárban ömlött az olaj az áramátalakítóra, begyulladt és a hatalmas lángok az olajtartályt elérve azt berobbantották.

A helyszíneklők a hullaszállítók után léptek be. Az emberi maradékokat nehéz volt összedni. Minden más cafatokban.

Kovács százados felemelt egy könyvlapot. Kisilabizálta a kormos, égett oldal tetején lévő verscímet:

- Tétova óda... Őrnagy úr, ez valami művelt ember volt, ugye?
- Ugyan, kukázta valahol. Egy ilyen csavargó lehet még írni se tudott. Jobb neki, hogy megpusztult. Na, gyerünk hajtsunk rá. Délben a lányaimat vinnem kell ebédelni. Láthatásom van déltől. Ma van a hónap harmadik péntekje. Vasárnap estig enyémek. Egy nyomorult senki aki ráadásul meghalt nem fogja a napom elrontani.

A gyászmenet elindult a ravatalozótól lassan, méltóságteljesen, csendesen. Az őszi szél hangján kívül, csak János bácsi kisebbik lánya zokogása hallatszott, amint néha csendesült a szél zúgása.

A lélekharang csilingelése kísérte az öreg pap mormolva mondott imáját. Hadarta a szövegét, csak a megszokás vezérelte. Nem tartotta igazi keresztyénnek soha Jánost. Nem az iszákosságát ítélte el – ő maga is rendszeresen dézsmálta a misebort, és elfogadta a jóféle kisüsti házifőzeteket is –, de azt már nem fogadta el, hogy 82 éves kora ellenére is hajkurászta a nőket, igaz a felesége már 30 éve halott volt. Az öreg pap mindig azt mondta, hogy már neki is mellette a helye. Hát most odatartott – végre.

Rossz napja volt a papnak. Reggel a házvezetőnője a szokásos szalonnás rántottát leégette. Egy jó pohár pálinkával kellett lenyomatni az égett ízt, és rendreutasította az öreg Marit. Régi bútordarab volt már a paplakban, majd’ mint egy feleség. Ha a Vatikán nem ragaszkodna a cölibátushoz, már feleségül vette volna, de így csak néhány „gyónás” volt a dolga, az is közvetlenül Istenhez, nem akarta, hogy az egyházmegye sejtsen valamit is. Nem bűn ez, csak a gyarló test követelte lépés. Penitenciát is kiszabott magára. Egy-egy eset után, egy hétig megvonta magától a bort, pálinkát, esetleg ha nagyon meleg volt, akkor egy sört legurított, bűnbánó arccal.

Megállt a menet a sírnál. A koporsót vivő férfiak óvatosan a gödör fölé illesztett szálfákra tették terhüket, átvezették alatta a gurtnikat, hogy majd az adott pillanatban, a mélybe eresszék a koporsót. A „mélység” most nem volt nagy, köszönhetően az idei esőzéseknek. Félt is a pap, hogy az ÁNTSZ betiltja a koporsós temetést, pedig anyagiakban az hozta a legtöbbet a plébániának, szemben az urnás temetéssel. Maga a liturgia is itt mutatta meg igazán Isten nagyságát, az egyház felsőbbségét.

Igyekezett méltósággal tenni a dolgát, de az ebédre fogyasztott paradicsomleves felkavarta a savakat a gyomrában. Marinak már ezerszer megmondta, hogy ne főzzön ilyet, de mindig azt vágja vissza, hogy nem tud mindig orjalevest főzni abból a fillérekből, amit kap. De hát miből adjon tisztességes összeget, ha a bevételek alaposan megcsappantak. A háromezres lélekszámú falucskában jó, ha ötven-hatvanan járnak a misékre, s a taknyos orrú ministráns hiába hordozza körbe a pénzgyűjtőt, csak aprópénz kerül bele – néhány sliccgomb mellé – papír csak ritkán zizzen. Vannak gazdag parasztok szép számmal, de mind smucig, pokolra is fognak kerülni. A múltkor a harangozóval egy-két pohár bor mellett meghányták-vetették a témát, de nem láttak semmi reménykeltőt. Erről jutott most eszébe, hogy a harangozóval is beszélni kell majd, hogy időben húzza már a kötelet, mert délben néha öt perceket késik.

A sír körül felsorakozó rokonok /meg a minden temetésen, mint társadalmi eseményen résztvevő öregasszonyok/ hangosodó moraja térítette vissza a dolgára, és miután szigorúan körbenézett, s mindenki elcsendesült, elkezdte a mondandóját…

 

… a résztvevők – ki szemét lehunyva, ki a többieket bámulva – hallgatták a monoton, ütem nélküli, néhol „magyartalan” szöveget, hányták a keresztet amikor kellett, áment mondtak, ha az következett – kicsit mindig elnyújtva –, mert sokan nem ismerték a liturgia előírásait, de azért minden ment a szokásos menetben…

…kissé a többiektől elkülönülve egy törékeny, feketébe öltözött, szép arcú, karcsú, hatvan éve ellenére is tökéletes alakú nő állt… könnyek a szemében, és lassan folytak az arcán…, de nem Jánost siratta… most is a két éve szörnyethalt férjét… mint mindig. Itt nyugszik a következő sorban. Nappal nem szeretett a temetőbe jönni, mert ő gyászolni jött, nem beszélgetni – netán pletykálni –, mint a legtöbb unatkozó özvegy. Általában sötétedés után jött csak egy-egy csokor virággal, de majd’ minden nap. Megállt a síremlék előtt, „beszélgetett” a férjével. Nem volt vallásos, nem hitt a túlvilágban, de neki a férje élt és élni fog örökké. Furcsa volt most napvilágnál itt lenni, de hát jó szomszéd volt János, a családját is tisztelte, a falu is megszólta volna, ha nem jön el a temetésre. Nem érdekelte különösebben mások véleménye, de világéletében udvarias volt, és másokat tisztelt. Nem sok emberrel tartottak közvetlenebb kapcsolatot. A kis gazdaságukban sok volt a munka, mellette ő a helyi postát igazgatta, a férje pedig minden nap – amíg nyugdíjba nem vonult – egy megyei egészségügyi szervezetnél volt vezető. A diplomáját itt helyben nem tudta hasznosítani.

Állt és folytak a könnyei… a szép „virágos” szeme sokszor fáj mostanában, túl sokat sír. Tudja, hogy semmit sem változtathat meg, de ha elfogja a fájdalom, akkor nem tud védekezni. Az emlékek sodorják magukkal. Néha a halálra is gondol, de a három gyereke és hat unokája annyi örömöt jelent számára és annyi feladatot ró rá, hogy „maradnia” kell.

Áll és folynak a könnyei… furcsán megbolydul körülötte a temető… a fák imbolyognak… a pap némán tátog… a hívek megmerevednek… a tömjén füstje a levegőbe fagy… az „idő” eltűnik…

 

… a férfi a szomorúfűzek alatt állt. Az őszi hideghez képest egy fehér vászonnadrág, kockás ing, széttaposott vékony cipő volt rajta. Ősz haja kócos volt, arca borostás. Kezén az erek kitüremkedtek. Néhány lépést tett a nő felé, aki hozzátartott. Sántított a bal lábára, és enyhén balra is hajlott a háta, mint aki gerincbajokkal küszködik. Csak szeme kékje világított, és egy mosoly simult az arcára.

- Szép napot! Szomorú helyen találkozunk. Tegezhetem?

- Nem tudom honnan ismerjük egymást, de ha gondolja, tegeződjünk.

- Lehet már nem emlékszel rám, valaha dolgoztam a földjükön. A kis traktorral szántottam, vetettem, meg ami jött. Olyan mindenes voltam. A férjeddel sokszor dolgoztunk együtt, különösen hét végén. Te csak ritkán jártál arra.

- Valami rémlik. És most hol él?

- Nem élek. Már öt éve itt a helyem. Ott a hatodik sorban, a szélén.

Mosolyogva mondta ezt, és figyelte a nő ijedt arcát, elkerekülő tekintetét, a szemében megjelenő félelmet. Tudta, hogy ez lesz a reakció a szavaira, de már nem volt visszaút.

A nő végül is erőt vett félelmén, és rámosolygott:

- Ha ilyen könnyedén öltözik ebben a hidegben, akkor tényleg ott találja magát rövidesen.

A férfi beletörődően hajtotta le a fejét, megszokta már, hogy az „újak” így fogadják ezt a világot:

- Nem Kedvesem, valóban itt lakom. Öt éve történt, hogy egy építkezésen a nyolcadik emeletről lezuhantam, és azonnal szörnyethaltam. Nem létezek. Nincs testem, és nincs lelkem sem. Semmi sem marad utánunk.

A nő erőt vett félelmén. Nem gondolkodott a válaszon, de mert mindig is a „földön járt” tisztázni akarta ezt a furcsa, képtelen helyzetet:

- Ha halott vagy, én pedig élek, akkor mi nem találkozhatunk. Nem érzed, hogy ez lehetetlen?

A férfi mosolyogva, halkan, szólalt meg:

- Ha így lenne, akkor nem találkozhatnánk. De én nem élek, és mégis találkoztunk. Miért?

A nő ijedten kapta fel a fejét:

- Akkor én sem élek?

A férfi szinte szeretettel nézett rá. Arra gondolt, hogy jó lenne megsimogatni az arcát, de hát nincs már test, és nincs érzés sem az érintésben:

- Most nem. Rosszul lettél a temetés alatt, és most egy orvos – aki a gyászolók között volt – próbál életre kelteni… egy átmeneti állapotban vagy… talán ott… talán már itt… ezt nem tudom. Valószínűleg életben fogsz maradni, és mindent, ami most történik, elfelejtesz, s csak majd az igazi halálod után fogsz rá „emlékezni”.

A nő nézte, és hirtelen támadt egy gondolata:

- A férjem itt nyugszik nem messze a Te sírodtól. Vele tudok most beszélni? Láthatom őt?

A férfi elmosolyodott:

- Nem… mondtam, hogy mi nem létezünk… és nincs túlvilág… se mennyország… se pokol… nincs semmi. Amiről az atya hablatyol, az csak egy mese az embereknek, hogy ne féljenek a haláltól. Mi már semmit sem kívánhatunk, semmit sem tehetünk… és a férjeddel a halálod után sem találkozhatsz soha… pontosan azért, mert nincs túlvilág… mi csak akkor „létezünk”, ha valaki, még élő ember emlékeiben, gondolataiban „életre kelünk”. Te most azért tudsz velem beszélgetni, mert amikor összeestél, utoljára az én síromra néztél, és bevillantam a tudatodba… ezért vagyok itt. Ha feladod a küzdelmet az életért, akkor már nem vagyunk együtt, ha életben maradsz, akkor én nem jelenhetek meg. Az eltávozottak egymással néha együtt vannak…, ha valaki rájuk gondol… együtt…, de csak akkor. Kevés ember ismeri ezt az állapotot. Nem tudom, hogy szerencsés-e, hogy Te megismerted, mert érzem, életben fogsz maradni, és ezek az események benned megmaradnak, még ha a tudatod nem is hozza felszínre, de mindig érezni fogod ezt.

A nő gondolkodott. Úgy érezte, nem akar az életbe visszatérni, a férjével akar már itt lenni. De ha nem lehetnek együtt itt sem, akkor legalább az emlékeiben vele lehet az életben, talán mégis jobb élni, bár értelme „nélküle” nem sok van. Minden reggel – a volt tragédia időpontjában – „belehal” az emlékekbe. Teszi a dolgát – mert az sok van a nagy családdal –, de hiába vannak körülötte időnként sokan… mindig a magány útját járja már. Csak az esték szépek. Amikor előveszi a versesköteteket, és olvasgatja Tóth Árpádot, Juhász Gyulát, Radnótit… és közben apukát látja, amint az „egyesben” az olvasólámpa alatt ül… és neki olvassa a verseket. Néha ránéz, és szerető tekintete /a máskor oly huncut szeme/ többet mond minden szerelmes versnél.

Most apuka szavai zsongták körül, a Tétova ódát hallotta, kicsit furcsa hangsúlyozással, de szeretettel teli simogató hangon. Lehunyta a szemét, és visszaálmodta magát…

 

… kinyitotta a szemét. A falu háziorvosa aggódó tekintetét látta… és az izzadságcseppeket a homlokán. Blúza ki volt gombolva, melltartóját levették, az évei számának ellentmondóan szép, fiatalos mellei pőrén voltak a gyászoló gyülekezet előtt. Szégyenlősen összehúzta a blúzt, és alig halható hangon megszólalt:

- Köszönöm doktor úr. Jó volt kicsit meghalni, de köszönöm, hogy segített…

Az orvos aggódón nézett rá:

- Pihenni-e kell. Ön egy súlyos balesetet a csodával határos módon élt túl. Összetört teljesen. Azt mondjuk, hogy felépült és egészséges…, de ön is tudja, hogy ez nem igaz. Vigyáznia kell magára, sokat-sokat pihenni. Sokat vállal, nem szabad. Ismerem önt harminc éve, tudom, hogy most két világban él, de ne tegye. Itt van szükség önre.

- Próbáljon felállni…  üljön le a padra. Holnap reggel várom a rendelőbe, meglátjuk mi a teendőnk. És nem fogadok el most már semmilyen tiltakozást… nem engedek az akaratának… most én parancsolok… vegye már tudomásul, hogy ez a világ az élőké… nem a holtaké. Megértette?

A nő – az orvos kezébe kapaszkodva – lassan talpraállt… belenézett az aggódó tekintetbe… és lassan… talán nem is kényszeredve… bólintott.

A pap sietősen folytatta a szertartást… a gyászolók újra halottjukkal foglalkoztak… hátul a „hivatásos” öregasszony-had már előre csámcsogott rajta, milyen remek téma lesz ez még sokáig, hogy a visszavonultan élő, közülük szinte menekülő nővel mi történt. Ki lehet színezni, lehet mögé magyarázni sok mindent, az irigyelt tisztességét is ki lehet kezdeni. Na ez remek, jöhet a tél, ez tavaszig ki fog tartani.

 

A nap erőtlen sugarai egyre inkább a fűzfák közé bújtak.

A padról a nő az egész temetőt látta, a fűzek sorát… és kereste a férfit a kockás ingében… néha a levelek mintha őt idézték volna…, de aztán beletörődött, hogy él, és csak annyit suttogott maga elé:

- Apuka, estére a Tétova ódát olvasd majd nekem!