prózák-preambulum

Ez a hely biztonságos volt és védett. Ez csak az ő birodalmaként létezett.
Fáradtan dőlt hátra a meleg rácsnak. A világ zajai kívül rekedtek. Ilyenkor álmodozott a rég-múltról és néha kedves dallamokat dúdolgatott. Elnevette magát. Eszébe jutott, hogy általános iskolásként az iskola énekkarában szólót énekelt. De rég volt. A mai hangjától már a kóbor kutyák is megvesznének. A tépett felhők között a hold gúnyosan bámult rá. Vállat vont. Már nem érezte a régi romantikus világot maga körül. Racionalista lett. Lassan telt az idő. Nem szerette a telet. Nem csak a hideg miatt, de mert a sötétség tovább tartott mint világos nappal, az idő is valahogy nyomasztóan rátelepedett. Elszunnyadt.

Felriadt, hogy fázik. A rács hideg volt a hátánál. Nem értette mi történt. Alapon éjszaka is volt fűtés és szellőztetés. Ijesztő volt ez. A villamos megállóban hallotta, hogy ma éjszaka még mínusz 31 fok is lehet. Itt a "gödörben", betonteknőben pillanatok alatt jégverem lesz.
Fázott. Minden ruháját mind köré rakta, de hát csak pár darab segítette, azok is inkább nyári semmik voltak.

Fázott. Jó lenne most a "panel"-ben is. Igaz az ő szobájában le volt zárva a fűtés, de mégis melegebb volt mint itt. Vajon mit csinál most a felesége? Furcsa volt így neveznie, de hát papíron még mindig az volt. Amikor a nyugdíjára egy bank végrehajtói rátették a kezüket és felét elvették csak negyven ezer forintja maradt, amiből rezsire húszezret oda kellett adnia. A maradék gyógyszer és cigaretta, meg kenyér legtöbbször. Mosolygott, mert talán le kellett volna fogynia, de ő a sok kenyér miatt hízott. Utolsó szép hetük Görögországban volt, Korfu szigetén. Októberi ősz - itthon még nyárnak számított. A tenger, szép szálloda, megismerése egy más kultúrának, szeretet, s bizonyos mértékben feléledő szerelem is. Húsz éve már annak. Aztán keserű hazai események. Vállalkozás, csőd, szegénység. Odalett a becsület - a felesége szemében.

Éjféli harangszó riasztotta fel félálmából, Furcsa volt, mert ritkán harangoztak. Talán valaki gazdag halt meg. Az ő fajtája nem kap ilyen égi tiszteletet. Elkaparják és kész. Fázott, pokolian fázott, érezte, hogy bizony mínusz tíz alatt jár az idő. Szinte fokra meg tudta mondani. Nem hiába élt már az utcán két éve. Vágyott a melegre, a nyárra. Egy verssor motoszkált benne: Kutyameleg, kánikula, nyelvét kiveti a kutya, budákol, a tűző, heves nap elől árnyékot keres..... Hirtelen nem is tudta, hogy Weöres vagy Kányádi. A lexikális versismeretére soha nem volt büszke. Mindegy. Verseket kezdett el memorizálni. Mintha az idő melegedne. Már nem fázott. Kellemes érzés ölelte át. Úgy látszik melegfront érkezett.

Furcsán hullámzani kezdett a világ. Egyre jobban melege lett. Nehezen vette a levegőt. Érezte, hogy a szíve is erőlködik. Igen, ez a melegfront megviselte. Toldi rétje lebegett a szeme előtt. A kiégett tarló. Petőfi alföldje, Dante pokla. Lángokat érzett. Fel akart kelni és elszaladni. Nem volt hozzá ereje. Megadta magát. Égjen el. Pár órája még fázott, most örülnie kell a melegnek. Tudta - elalszik... és az olyan jó. Aludni, álmodni...nem létezni.
.....

Az esetkocsi orvosa a nyaki érre tette a kezét. Sóhajtott és ránézett fejcsóválva a segítőjére:

- Megfagyott. Ő már a harmadik a héten. Nem csoda. Mínusz harminc fok volt az éjszaka. De valamit nem értek. Ez a búvóhely az egyik árúházi szellőzőhöz kapcsolódik. Itt mindig van egy kis meleg. Hogyan fagyhatott meg?

A mellettük toporgó árúházi biztonságis válaszolt a kérdésre:

- Este fél tízkor rendszerhiba miatt leállt a fűtés, szellőzés. Most javítják. Ide sem jött meleg levegő. Nem is tudtam erről a helyről. Annyira takart, fedlapos, hogy a csudába tudják ezek így megtalálni? De ravaszak.

Az orvos sajnálkozva nézett a szemébe:

- Nem ravaszak, csak még élni akarnak. Bár a mai társadalom halálra ítéli őket.

A segítője elgondolkodva nézte, aztán bátortalanul megkérdezte:

- De ha már nagyon fázott, miért nem ment el innen? Biztosan talált volna menedéket. Ha másképp nem akkor a rendőrségen

Az orvos keserűen nevetett:

- A rendőrség nem jótékonysági intézmény. Egyébként egy ideig érezte a hideget. Nagyon-nagyon érezte. Aztán már nem. A hipotermia a szervezet vészes lehűlése. Az 1-2 fokos hőveszteség izomremegéssel, reszketéssel jár. A pulzus szapora, gyors lélegzés, kissé megemelkedett vérnyomás jellemző rá. Az erős hideg, vagy a tartós hideg azt eredményezi, hogy a szervezet hőszabályozása kimerül, a testhőmérséklet folyamatosan csökken. A remegés megszűnik, bágyadtság, álmosság, érzékcsalódás jelentkezik. Ilyenkor már úgy érzi a kihűlés határán lévő, hogy meleg van. A vérnyomás csökkenni kezd, a légzés ritkul és felületessé válik. Szívritmuszavar lép fel. A szervezet eszméletvesztéssel járó, tetszhalál-szerű állapotba esik. A 27-20 fokos belső testhőmérsékletnél a pupillák tágak, a vércukorszint alacsony, mígnem a kamrafibrilláció vagy a keringési rendszer bénulása következtében beáll a halál. Na ennyit a továbbképzésedhez. És ezt ingyen kaptad. Egyet ígérj meg. Ne ítéld el a hajléktalant. Ember ő is. Csak neki nem jut már élet. Gyerünk vissza. A hullaszállítók dolga a többi....és Istené.

Ezt nagyon halkan mondta, szinte csak önmagának.

Különleges este mindig az, amikor egy darab utolsó előadása következik a színházban. Aki jártas a színpad világában, az jól tudja, mi minden történik addig. Kezdődik az adott év repertoárjának kiválasztásával. Ez általában több lépcsőben történik. Megálmodja a direktor, a főrendező — és persze a gazdasági vezető is. Mai világunkban az utóbbi szava a szentírás — az álmokat a lehetőségekhez kell igazítani. A darabokhoz kellenek színészek is, a zenésekhez zenekar, táncosok, kell a rendező, nem árt egy dramaturg sem és persze rengeteg más ember is műhelyek dolgozóitól kezdve (asztalosok, kárpitosok, szabók, lakatosok, fodrászok és a többi) a kellékesen át az ügyelőig — sőt a rejtett zugában megbúvó súgóig — sok-sok ember. Ez utóbbiról szól lényegében a történet. Elterjedt színházi szleng, hogy a súgólyukat koporsónak is nevezik a szűk kiképzése miatt. Egyemberes hely — mint egy koporsó.

      Egy-egy darabnál aztán kőkemény munka indul. Stáblista, technikai tervezés, próbák hosszú-hosszú sora, nem egyszer a végkimerülés határán. Első az olvasópróba, szövegtanulás. Azután kezd a darab „beöltözni”. Sematikus díszletek — melyeket sorra váltanak fel az igaziak (függvényében a műhelyek munkájának), kosztümök jelennek meg a szereplőkön. „Betanulja” a darabot az ügyelő, a kellékes, a díszletező — szóval mindenki. Főpróba — nyilvános főpróba (az adott település prominens, de nem „prím” rétegének, ismerősöknek: ingyen premier), amin még meg-megáll a darab, mert például a rendező nincs valamivel megelégedve. Végül jön a premier. Kicsit idegesen, kicsit félve a bukástól, kicsit még bakikkal is, még nem tiszta szövegtudással — ilyenkor milyen jó a súgó.

Végül is elindul a darab az útjára. Húsz-harminc előadásszám az átlag egy-egy megyeszékhelyen, Budapesten a nagy sikerdarabokat sok százszor is eljátsszák: ez fővárosi privilégium. Vidéken jó, ha egy hónapig fut, esetleg időnként felújító próba után pár előadásra még leporolják.

      A darab utolsó előadására nagyon találó fogalmat használnak a színházi világban: darabtemetés. Legalább olyan „elánnal” készül erre az eseményre mindenki, mint a premierre. Aki csak tett valamit a darabért, mind ott akar lenni. Ki a színpadon, ki a háttérben. Ilyenkor nem számít extrém esetnek például ha egy díszletező a játék közben bemegy, és megigazít valamit a díszleten, vagy a rendező fogja magát, és átsétál a nyílt színen, az sem, hogy a szöveget kissé átírják maguk a színészek (napi aktualitást csempészve bele). Természetesen maga a darab eléri így is a végkifejletét: Jágó cselszövése megöli Desdemónát, Kathrina engedelmes felesége lesz Petruchiónak és Kurázsi mama is húzza tovább a szekerét a lánya elsiratása után.

Szigligeti Ede Lilomfi-ját temették éppen az ominózus utolsó estén. Természetesen itt-ott átírva a szöveget. Például mikor Szellemfi felolvassa az egri pincér levelét a 17 forint 19 krajcáros adóságról Liliomfinak, az csak ennyit mordul: „Eriggy be az önkormányzathoz, majd vesznek fel EU hitelt és rendezik”. Amikor a professzor a Liliomfi képébe bújt Szellemfit ötven pengővel akarja megvesztegetni, hogy hagyja békén Mariskát, az csak nevetve odavágja: „Vagy félmilkót adsz vén svihák, vagy futtatom a csajszit németben!”

      Az értő közönség dőlt a nevetéstől, de még inkább a lépcsőkön ülő műhelyek hada; az asztalosok, lakatosok, szabók, díszítők és mindenki a színházból, aki nem volt éppen munkában az előadáson. Maga a direktor is a karzaton állt az „ingyen diákok” között a korlátnak támaszkodva, és időnként posztjához nem illően röhögött. Néha zsibvásár volt a színpadon. Össze-vissza járkált mindenki, akár volt jelenése, akár nem. A színészek vicceket szőttek a szövegükbe, sokszor nevettek akkor is, amikor sírni kellett volna. Liliomfi még szerelmi vallomását is fűszerezte ilyetén: „Kedvesem, érzem a csókján, hogy fokmagymás sültet evett. Nem maradt belőle? Piszkosul éhes vagyok”.

      Szóval minden ment a „szokott medrében”. A súgóra nem volt ilyenkor szükség, mert a szövegtévesztések szándékosak voltak, ha az eredeti nem ugrott be, akkor rögtönöztek, de így a harmincharmadik előadáson már Szigligetinél is jobban tudta mindenki a mondókáját. „Anya” — mert csak így szólította mindenki a színházban — a színpad sarkába elhelyezett behemót fotelben ült, és élvezte a felfordulást. Ő is hozzátett valamit a bohóckodáshoz: egy lavór meleg vízben áztatta a lábát. Viccként találta ki, de jól is esett, mert bár fiatalon táncosnő volt (egy súlyos baleset vetett véget a hihetetlenül jól induló pályájának), ma már a sok x-szel együtt, bizony néha lépni is nehézére esett. Kitalálta — és el is mondta a többieknek —, hogy meg fog szólalni a harmadik felvonás vége felé, amikor műfelháborodással közli a színpadon lévőkkel: „Ez már botrány. Jelenteni fogom a direkciónak, hogy nulla szövegtudással léptetek színpadra. Gázsira senki ne számítson ebben a hónapban. Sőt, egy-két embert ki is fogok rúgatni”.

      Persze tudta, hogy lesz erre majd válasz — amit ő előre nem ismer —, de majd jót nevetnek. Ki kell néha nyitni a szelepeket, hogy ne bolonduljanak bele a feszített tempóba.

      Most a nagy ramazuri ellenére is kicsit elbóbiskolt. Sok darabtemetésen részt vett már, nem volt számára újdonság.

      Elemében volt mindenki. Kellemes ősz volt kint, itt bent pedig a szavak színezték a világot. Egy csapattá vált a játszó és a néző — valamilyen interaktivitás is kialakult — időnként Liliomfi leballagott a zenekari árok hídján és bevonta a játékba a földszinti nézők valamelyikét. A rendező vakargatta a fejét a karzaton és eldöntötte, hogy „valódi” előadást is fűszerezni fog ilyesmivel.

      Közeledett a darab vége. Eljött az a pillanat, amikor a súgó feláll és leteremti a többieket. De ő csak ült a fotelban. Valahogy furcsa pózt vett fel. Szellemfi viccet érzett ebben és odalépett: „Anya, felemelnéd a valagad? Jelenésed van!”

      A súgó nem mozdult. Az ügyeletes szaladt be a színpadra. Anya nyakára, az agyi verőérre tette az ujját. Szívdobbanást nem érzett. A bőr jéghideg volt. Már halott lehetett jó ideje. Lehajtotta a fejét: „Nyugodj békében Anya”.

      Döbbent csend telepedett a színpadra, a nézőtérre. Néhányan sírtak. A fővilágosító lekapcsolta az erős reflektorokat és két fejlámpa fényét fókuszálta Anyára. Jó barátja volt. A színészházban egymás mellett volt a szobájuk. A zárt kertben nem egy „slambuc partit” rendeztek közösen — a fáma szerint más is történt, de erre az idő jótékony homálya borít már fátylat. — Valaki az első sorban halkan a Miatyánkot kezdte el mondani —egyre többen csatlakoztak —, végül már mindenki együtt, hívő és ateista egyaránt.

      Aztán néma csend telepedett meg a félhomályos teremben. Mozdulatlanul állt mindenki.

      A fővilágosító lekapcsolta a fejlámpákat. Fél perc teljes sötétség után a kijáratok jelző világosítását „kiadta”, de a hatalmas mennyezet csillárokhoz nem nyúlt. Lassan indultak a nézők kifelé. Egyetlen szó, egyetlen — máskor oly bosszantó — köhintés sem törte meg a kegyeletet.

      A színpadon Anya mellett két oldalt felsorakoztak a színészek, ott álltak a nézőtérre belógott színházi dolgozók is, ott állt a direktor, a rendező, csak az ügyeletes lépett ki a művészbejáró elé az utcára: várva a hivatalos szervek ilyenkor szokásos látogatását.

      Már csillagok fénylettek az égen. Hűvösre fordult az idő — fázott.

Negyven éve? Talán valamivel több is. Megelégeltem a három műszakos vagonrakodást és hollandi malom embert-bontó rabszolga munkáját - aztán meg az íróasztal mögötti unalmat és kirándultam az "életbe". Paradox módon az élet a színházat jelentette ez esetben. Elmentem díszítőnek, mivel a technikusim ott coco-himbilimbit ért.
Izgalmas munka volt. Naponta háromszor legalább átrendezni a nagyszínpadot. Az élő esti előadáson másodpercre tudni a dolgunkat, pláne ha a forgószínpad mögött állt az ember, amikor jó pár tonnát kellet beforgatni a nézőtér felé.
Minek számítottunk ott? Semminek és senkinek. A rendező, a diszlettervező, a koreográfus igen. Ők menő művészek. Emlékezetem szerint a rendező később szinte világhírű lett, a díszlettervező például (egy lószart érő festőcske) elment végül szobafestőnek az építőiparba. A koreográfusról meg kiderült, hogy buzi és menekült a városból is.
A színészek? Ők is rabszolgák. Bár emlékszem pár nagymenőre akik még az ötvenhatos események miatt a fővárostól 100 km-re voltak kitiltva, és a mi városunk pont 100 km-re volt.
Tetszett ez a világ. Tetszett a feszes tempó, tetszett, hogy Rózsa az ügyelő jobban tudott káromkodni mint a kocsisok, tetszett, hogy a tánckar lányai a hátsó takaró függöny mögött öltöztek át pillanatok alatt - általában melltartó nélkül (de nemegyszer a bugyi is hiánycikk volt), tetszett, hogy a színészbüfébe egyenrangúként léptünk be, no és tetszett, hogy jó pár esetben statisztáltunk is, álmodva arról, hogy mi bizony színészek vagyunk.
Jókat röhögtünk azon amikor Csabai doktor úr Hubai A. primadonnát orrbavágta (egy szerető nem mindig parírozik kellően) és másnap a Viktória nagyoperett címszereplőjeként a tülökké dagadt orrára festett vékony sziluett orral énekelte ki a magas c-ket (már amennyire sikerült neki).
Izgalmas világ volt. Izgalmas volt az első figyelmeztetés után (csengő a hangszórókban) még volt idő sok mindenre (15 perc), egy-két művi abortusz bizony lett is.
Nem régen jártam ott újra. Az ismerősöm büszkén mutatta a francia gyártmányú, világszínvonalú színpadtechnikát, ami nekem valami sci-fi technológiát sugalt. Emelők, sűllyesztők, aktív zsinórpadlás, 16 liftszerkezet a mélységi munkákhoz, a cnerárium számítógép vezérelt csoda, a forgószínpad akár szögben is dönthető.
Szóval egy csoda minden. Fantasztikus lehetőségek a rendező, a dramaturg és a többi hajcsár előtt.
Egy helyen botlottam meg - a régi zenekari árok fölött. A takarás nem teljesen illeszkedett. Megkérdeztem, hogy van-e még zenekara a színháznak. A válasz: - minek az? Számítógép vezérelte hangtechnika biztosít mindent, precízen és sokkal jobb minőségben mint régen.
Eszembe jutott Keca...az első hegedűs (de sokat söröztünk együtt)..eszembe jutott Verebélyi kezdő karmester (Verocskával a feleségével aki nem volt szégyenlős), ..eszembe jutott....no, hagyjuk!
Sok minden eszembe jutott, nagyon sok minden - és rájöttem: nincs kedvem színházba menni.

Ed — csak így hívták valaha, néha még neki sem ugrott be a rendes neve — lassan vánszorgott az utcán. Tegnap a szokott „búvóhelyén”, egy park mélyén lévő már nem üzemelő trafóházban három fiatal suhanc lepte meg és szétrugdalták kicsiny motyóját, de a rúgásokból jutott neki is. Egy bakancs talpnyoma éktelenkedett a combján és érezte, hogy belül bizony szakadtak az izomrostok.

      Izomrostok? Elmosolyodott. Pipaszár lába volt, épp úgy, mint karjai. Alig negyvenöt kilósan lassan már nem is emlékezett a valahai nyolcvan kilós versenysúlyára. Néha még felrémlett a himnusz dallama, és látta magát amint a dobogó legfelső fokán áll, aranymedállal a nyakában, és tízezrek ünnepelik. Fogott vele kezet államfő, nemzetközi sportvezetők garmadája és sok-sok híresség. Bizony valaha ő is hírességnek számított. Céltudatosan élt. A sport mellett diplomát is szerzett. Négy nyelvet beszélt, köztük a hindit, amit a hindu vallás iránti érdeklődése hozott előtérbe. Többször járt Indiában. Nem mint pénzes turista, legtöbbször, akár a hippik élt ott egy-két hónapot. Páriaként. Leült egy padra és próbált visszaemlékezni. Mióta egy alkalommal az éhségtől megszédülve elesett, alaposan beverte a fejét a járdaszegélybe, az nem is volt ez egyszerű dolog. Indiában — mint idegent — úgy kezelték, mint a legalsó kasztosakat, a páriákat. Nehéz volt megszoknia, hogy a felső kasztok képviselőitől tisztes távolban kell megállnia, kezet nem fogtak vele — nehogy tisztátalanok legyenek tőle. Egy alkalommal — mert az utcán nekiment egy jól öltözött brahminnak — a közelben lévő rendőr agyba-főbe verte. Pária volt ott, mint idegen.       Az élete szépen futott a sport befejezése után is. Vállalkozásba fogott és a törvény adta lehetőségeken belül ügyeskedett, lépegetett előre. Vagyonra ugyan nem tett szert, de már akadt „fölös” pénze. Szerette volna befektetni. Egy tanácsadóhoz fordult. Egy-két hét leforgása alatt jó pár lehetőséget átgondolt, de valahogy egyiket sem találta vonzónak. Aztán eljött a nagy nap. Egy jól-szituált férfi kereste fel. A legújabb BMW-n érkezett, elegáns öltöny, sugárzó magabiztosság, felkészültség az üzleti életben és lehengerlő modor. Fél óra alatt tökéletesen bemutatta, hogy a törvényeket betartva évente megduplázhatja a tőkéjét és semmit nem kell érte tennie, csak a tőkét adni.       Átgondolta. Ügyvéd barátjától is tanácsot kért, aki alaposan átvizsgálta a szerződés tervezetet és nem talált semmi kifogásolni valót, sőt megjegyezte, hogy ez biztonságos üzlet.       Rábólintott ő is ezek után.       Egy hétfői napon ő is beszállt a BMW-be és a belvárosi híres ügyvédi irodába hajtottak aláírni a szerződést. Mivel már szinte kívülről tudta a pár oldalban leírtakat, nem vesződött az olvasgatással, csak sorban írta alá az oldalakat. Egy példányt egy dossziéba pakolva a hóna alá vágott, otthon pedig az íróasztala fiókjába. El éppen nem felejtkezett róla, de nem is foglalkozott vele — mindaddig, amíg olyan dolgok nem történtek, amiket eleinte nem értett.       A házában megjelent egy ingatlan ügynök és közölte, hogy felméri az ingatlant hitelfelvételi biztosítékként. Közölte vele, hogy nincs szándékában hitelt felvenni. Az ügynök mosolygott rajta és tájékoztatta, hogy ő biztosan nem, hanem az ingatlan tulajdonosa az ügyfele.       Nem értett semmit. A neki mondott nevet nem ismerte, bár valahonnan ismerősnek tűnt. Ott motoszkált a fejében egész nap, mígnem este hirtelen beugrott, hogy a BMW-s illetőt hívták így. Valami azt súgta, hogy vegye elő a hónapokkal előbb fiókba dobott szerződést.       Olvasni kezdte. A negyedik oldalon érte a meglepetés. Az az oldal nem azt tartalmazta, amit előtte ő ismert. Feketén-fehéren az aláírásával elismerve ott szerepelt, hogy az ingatlant eladta, a vételárat átvette. Ha ez így érvényes, akkor nincstelen lett egy pillanat alatt.       Azonnal telefonált az ügyvéd barátjának, aki kocsiba vágta magát és fél óra múlva már a szerződést tanulmányozta. Szomorúan nézett rá:

      — Ezt hogy írhattad alá? Teljesen szabályos és érvényes. Támadhatatlan. Nem hittem volna, hogy ez az országos hírű ügyvéd a nevét adja ilyesmihez, de hát a pénz nagy úr. Nincs esélyed megtámadni a szerződést.       Nézte a barátját, nem akarta elhinni, csak nézte és várta, hátha mond valami olyat, hogy ez nem igaz.       Aztán elkezdett imbolyogni a világ körötte és sötétség lett. Idegösszeroppanás. Egy évig kezelték. A tudata, valahol olyan mértékben sérült, hogy képtelen lett alapvető dolgokat megérteni. Beszélni is újra tanult. Az idegen nyelveket — a hindi kivételével, ami rendkívül furcsa volt az orvosoknak is — elfelejtette. Egy darabig a szociális hálózat segítette, aztán szépen kihullott onnan is. Természetesen a barátai meg sem ismerték. Egy darabig az ügyvéd barátja próbálta segíteni, aztán egy téli estén, amikor csöngetett nála, annyit szólt ki az ajtó mögül — ki sem nyitva azt:

      — Ne haragudj. Nem jöhetsz be és ne keress többet. Sajnálom.       Az utca ma már a világa.       A kuka fedelét felemelve vizslatta, hogy mit találhat benne. A jobb lelkek az ételmaradékokat — kenyeret, kissé már gyanús felvágottakat, vagy éppen a vasárnapi rántott hús maradékokat — nejlonzacskóba tették. Soha nem volt baja tőlük, talán egy-két hasmenést leszámolva.       Egy fiatal nő óvodás kislányával lépett ki egy ház kapuján. A kislány vidáman táncolt édesanyja kezét fogva. Csacsogott. Elmosolyodott ő is, látva a szép párt.       A kislány ránézett:

      — Anya! Mit csinál a bácsi? Kell neki a szemetünk?       Az anyja fejét lehajtva — talán szégyellve a szavait — csak ennyit mondott:

      — Ne figyelj oda kislányom, szegény pária ő. Gyere, siessünk, mert elkésünk.

„Ma későn este — zárás előtt pár perccel — egy városszéli bevásárló központban, eddig tisztázatlan okokból egy fiatal férfi lövöldözni kezdett, melynek során 22 ott tartózkodó /dolgozó, vásárló/ személy életét veszítette. Az elkövető tettének végrehajtása után lőfegyverét eldobta és kezét felemelve — mosolyogva — megadta magát egy biztonsági feladatokat ellátó üzleti dolgozónak. A rendőrség a tettest letartóztatta, és a nyomozást elindította. Az ügy fejleményeiről folyamatosan beszámolunk a későbbiekben.”

 Széljegyzet:

 1. K. Zoltán: 64 éves rokkantnyugdíjas. Ma hozta postás a nyugdíjat, szokása szerint nagyobb bevásárlást csinált. Most vett húst is /ilyenkor egy-két hétig beosztva főzött kiadósabb ételeket/. Egyedülálló, feleségét három éve temette el. Fia autóbalesetben halt meg 12 éve.

 2. B. Julianna: 31 éves pénztáros, férjezett, két kiskorú gyermek édesanyja. A sok vevő miatt /nyugdíjnap/ már ideges volt, mivel az üzletvezetést nem érdekelte, hogy eléri-e az utolsó buszt hazafelé — első a forgalom. A kicsi lányát lázasan bízta férjére. Azt se tudja mi lesz, ha holnap orvoshoz kell vinni. Talán felmondanak neki, ha otthon marad.

 3. F. Zsuzsanna: 17 éves tanuló. A vonatkozó szabályokkal ellentétben — létszámhiány miatt — kötelezték, hogy kivételesen maradjon benn és végezze az áru feltöltést. Úgy érezte, hogy mindegy már. Terhes volt és holnap készült elmondani édesanyjának, tudta, talán agyon is fogja ütni. Akkor meg mit számít, hogy itt kiszúrnak vele?

 4. H. Tamás: 54 éves autóbusz vezető. A közeli garázsban leadta az autóbuszt. Sietett, mert feketén egy taxis második kocsijával dolgozott éjszaka három-négy órát. Csak valami ennivalóért ugrott be. Ha minden jól megy, még egy évig kell már csak csinálni a taxizást és letelik a jelzálog-hitel.

 5. S. Barna: 23 éves egyetemi hallgató. Kapkodva vásárolt. Édesanyja kérte meg rá, hogy hazafelé ugorjon be, ne ő cipekedjen. Sajnos a barátnője „húzódozott”, elszaladt az idő és most már rohanni kell. Két hét múlva U.V., de még fogalma nincs, hogy fog rá felkészülni.

 6. R. Tünde: 61 éves nyugdíjas. Csak kozmetikumokat vásárolt. Megelégedett a vásárlással. Itt sokkal olcsóbb, mint a belvárosban a nyugdíjas bérletet meg legalább ki tudja használni. Holnap megy először a KÉK MADÁR társkereső bt vacsora rendezvényére, szépnek kell lenni — hátha útjába kerül a „királyfi”, még ha nem is lóháton.

 7. F. Mária: 4 éves kislány. A nagyi beteg lett, így nem vihették el hozzá ma éjszakára aludni, bár úgy készült a család, hogy mivel holnap szombat, egészen estig ott is maradhat. Persze kihasználta, hogy ilyen későn „kénytelen” anyuval-apuval „bevásárolni”. Extra adag csoki került a bevásárló kocsiba, meg az a finom /de leginkább tiltott/ pizza is, amit otthon fognak majd megsütni. De nem is ezek számítanak. Sokkal inkább a TEDDY. Teddy pedig egy nagy maci, borsos áron, amiért már hónapok óta „sír”. Végre nem lehetett elkerülni a megvételét. Roppant büszke volt rá, hogy elérte. Ölelte magához /a pénztárnál majd gond lesz a kezéből kiszedni/ és megfogadta, hogy amíg él soha nem fogja elengedni.

      Őszinte emberke... szavát betartotta.