prózák-preambulum

Jelesebb ünnepekkor sokszor visszanéz az ember a múltba - mi volt jobb, vagy mi volt rosszabb. Legtöbbször a "jó" győz. Valahogy régen minden jobb volt. A karácsony az egyik legmarandóbb ilyen ünnep. Sokszor visszalépek én is a gyermekkoromba - és mindig eldöntöm, hogy jó lenne újra gyermeknek lenni.

Még felrémlik a kezdet amikor még hittem a Jézuskában, hittem az imát. Még meglepett a karácsonyfa. Talán nem is az ajándékok a fa alatt. Mi szegények voltunk. Legtöbb ajándékom ruha, cipő volt ami amúgy is szükséges volt - hát megkaptam ajándékként. Sokáig örültem ezeknek is, de aztán az ovis társak - majd iskolás osztálytársak - örömteli beszámolói a sok játékról elszomorították a szívem - hiszen valódi ajándékot szinte soha nem is kaptam.

Emlékszem azokra az időkre, amikor már "kiléptem" a mesevilágból és anyámmal együtt készültünk a karácsonyra. Szép volt.

A szegénység nagy ötletadó ám. Láttam már sok karácsonyfát, a mai világban a technika minden csodájával - régen csak a gazdagság mutogatásával - de merem állítani a MIÉNK volt a legszebb.

Anyámmal a karácsonyt megelőzően pár nappal átnéztük a "tavalyi" maradványokat - a féltőn becsomagolt "fahegyet" ami agy csavarosra fújt üveg-sipka volt, a girland szalagokat, a festett diókat, az apró, ezüsttel átszínezett fenyőtobozokat. Jót nevettünk amikor egy apró - már alaposan megaszalódott - alma is a kezünkbe került.

Ritka volt akkor még a csokoládé, részben a boltokban is, de főként az ára miatt. A csomagoló fóliáját soha nem dobtam el - jó lesz az majd a karácsonyfa díszekhez. Hol ezt, hol azt - ötlet volt - csomagoltunk bele.

A szaloncukor - még az olcsó fajta is - drága volt nekünk. Anyám gyártotta a szaloncukrot. Mivel anyám és apám is a cukorgyárban dolgozott, a mi szaloncukrunk alapanyaga a melasz volt. Ez a cukorgyártás utolsó előtti terméke. Egy-két darabot könnyedén ellehetett hozni, s bizony nálunk ez helyettesítette a cukrot az ételekbe is. Az ízére még ma is emlékezem.
Anyám felhígította újra, aztán némi vaniliás cukorral, vagy más ízanyaggal megbolondította és apró formákba öntötte. Én pedig a csokiborító sztaniolba (így neveztük az alufóliát) csomagoltam, madzagoltam és mehetett a fára.

Örültem a karácsonyfa díszítésnek. Amikor este kész lett, a pár gyertya is rajta volt néhány csillagszóró társaságában, boldog voltam.

Boldog mindaddig, amíg az ajándékok kibontására nem került sor. Azt nagyon útáltam. Tényleg szegények voltunk és minden ajándékom kivétel nélkül ruha, vagy cipő, vagy bármi más volt, amire egyébként is szükségem volt. Nekem ezek nem ajándékok voltak.

Mindig érdekelt a betűvetés. Csoda tudja hogyan, de még iskolás korom előtt megtanultam írni és olvasni. Mivel egyetlen könyvünk volt minden évben - a Kincses-kalendárium - az volt az én tanuló könyvem. Néha egy-egy ujság is hazakerült - én minden betűjét elolvastam. Egy idős néni a szomszédban néha megszánt és adott kölcsön könyvet - de hát az mind érhetetlen volt nekem, általában régi szerelmi történetek amik nem sokat mondtak egy öt-hat éves kölyöknek.

Még nem jártam iskolába, amikor karácsonykor bizony "duzzogva" bontottam az ajándékaimat. Anyáméknak is feltünt. Amikor elmondtam, hogy nekem ez nem ajándék - Anyám a poroszos nevelési stílusában két pofont is adott a ruhadarabok mellé. Apám csak nézett rám. Szomorúságot láttam a tekintetében. Bevallom Apámat jobban szerettem mint Anyámat. Ő megfontolt, higgadt ember volt, csak a jót tanultam tőle.

Akkor karácsonykor is megfogta Anyám kezét és nem volt több büntetés. Eltelt az éjszaka. Reggel - szokás szerint - együtt aprítottuk a tejeskávéba a kenyeret és kanalaztuk Anyám pörölése közben: - mindig locs-pocsot csináltok az asztalból.
Mi jót nevettünk. Apám nem csak szülőm, de barátom is volt - amíg élt.

Reggeli után elszívott kinn - benn tilos volt a cigi egy spanglit aztán megfogta a kezem és huncut szemekkel annyit mondott: - Imi, én úgy láttsm, hogy éjszaka még visszajött a Jézuska és valamit tett a fa alá. Rohanás a fához, és tényleg egy csomag volt alatta ráírva: IMINEK. Gyorsan kibontottsm és elsírtam magam. Négy könyv volt. Egyre emlékezem még: a Légy jó mindhalálig, ami a kedvencem lett. Pár nap alatt mindet kiolvastam - s nem csak egyszer.

Aztán Apám elmondta a titkot is: a közeli kertésztől kunyerált könyveket - gazdag volt az illető - persze le kellett az árukat dolgozni nála a kerti munkákban.

Valódi karácsonyt teremtett nekem - köszönöm ma is.

Már iskolásként könyvtári tag lettem, kinyílt nekem a világ. Legtöbbször a könyvtáros néni kikérdezett a könyvek tartalmáról, mert nem akarta elhinni, hogy hetente négy-öt könyvet is elolvasok.

Felnőttként is maradtam a könyvek rabja. A francia klasszikusoktól kezdve az avangard amerikai iradalomig mindent elolvastam, de ma is a világ legszebb története nekem NEMECSEK ERNŐ élete - csupa nagybetűvel.

Ed — csak így hívták valaha, néha még neki sem ugrott be a rendes neve — lassan vánszorgott az utcán. Tegnap a szokott „búvóhelyén”, egy park mélyén lévő már nem üzemelő trafóházban három fiatal suhanc lepte meg és szétrugdalták kicsiny motyóját, de a rúgásokból jutott neki is. Egy bakancs talpnyoma éktelenkedett a combján és érezte, hogy belül bizony szakadtak az izomrostok.

      Izomrostok? Elmosolyodott. Pipaszár lába volt, épp úgy, mint karjai. Alig negyvenöt kilósan lassan már nem is emlékezett a valahai nyolcvan kilós versenysúlyára. Néha még felrémlett a himnusz dallama, és látta magát amint a dobogó legfelső fokán áll, aranymedállal a nyakában, és tízezrek ünnepelik. Fogott vele kezet államfő, nemzetközi sportvezetők garmadája és sok-sok híresség. Bizony valaha ő is hírességnek számított. Céltudatosan élt. A sport mellett diplomát is szerzett. Négy nyelvet beszélt, köztük a hindit, amit a hindu vallás iránti érdeklődése hozott előtérbe. Többször járt Indiában. Nem mint pénzes turista, legtöbbször, akár a hippik élt ott egy-két hónapot. Páriaként. Leült egy padra és próbált visszaemlékezni. Mióta egy alkalommal az éhségtől megszédülve elesett, alaposan beverte a fejét a járdaszegélybe, az nem is volt ez egyszerű dolog. Indiában — mint idegent — úgy kezelték, mint a legalsó kasztosakat, a páriákat. Nehéz volt megszoknia, hogy a felső kasztok képviselőitől tisztes távolban kell megállnia, kezet nem fogtak vele — nehogy tisztátalanok legyenek tőle. Egy alkalommal — mert az utcán nekiment egy jól öltözött brahminnak — a közelben lévő rendőr agyba-főbe verte. Pária volt ott, mint idegen.       Az élete szépen futott a sport befejezése után is. Vállalkozásba fogott és a törvény adta lehetőségeken belül ügyeskedett, lépegetett előre. Vagyonra ugyan nem tett szert, de már akadt „fölös” pénze. Szerette volna befektetni. Egy tanácsadóhoz fordult. Egy-két hét leforgása alatt jó pár lehetőséget átgondolt, de valahogy egyiket sem találta vonzónak. Aztán eljött a nagy nap. Egy jól-szituált férfi kereste fel. A legújabb BMW-n érkezett, elegáns öltöny, sugárzó magabiztosság, felkészültség az üzleti életben és lehengerlő modor. Fél óra alatt tökéletesen bemutatta, hogy a törvényeket betartva évente megduplázhatja a tőkéjét és semmit nem kell érte tennie, csak a tőkét adni.       Átgondolta. Ügyvéd barátjától is tanácsot kért, aki alaposan átvizsgálta a szerződés tervezetet és nem talált semmi kifogásolni valót, sőt megjegyezte, hogy ez biztonságos üzlet.       Rábólintott ő is ezek után.       Egy hétfői napon ő is beszállt a BMW-be és a belvárosi híres ügyvédi irodába hajtottak aláírni a szerződést. Mivel már szinte kívülről tudta a pár oldalban leírtakat, nem vesződött az olvasgatással, csak sorban írta alá az oldalakat. Egy példányt egy dossziéba pakolva a hóna alá vágott, otthon pedig az íróasztala fiókjába. El éppen nem felejtkezett róla, de nem is foglalkozott vele — mindaddig, amíg olyan dolgok nem történtek, amiket eleinte nem értett.       A házában megjelent egy ingatlan ügynök és közölte, hogy felméri az ingatlant hitelfelvételi biztosítékként. Közölte vele, hogy nincs szándékában hitelt felvenni. Az ügynök mosolygott rajta és tájékoztatta, hogy ő biztosan nem, hanem az ingatlan tulajdonosa az ügyfele.       Nem értett semmit. A neki mondott nevet nem ismerte, bár valahonnan ismerősnek tűnt. Ott motoszkált a fejében egész nap, mígnem este hirtelen beugrott, hogy a BMW-s illetőt hívták így. Valami azt súgta, hogy vegye elő a hónapokkal előbb fiókba dobott szerződést.       Olvasni kezdte. A negyedik oldalon érte a meglepetés. Az az oldal nem azt tartalmazta, amit előtte ő ismert. Feketén-fehéren az aláírásával elismerve ott szerepelt, hogy az ingatlant eladta, a vételárat átvette. Ha ez így érvényes, akkor nincstelen lett egy pillanat alatt.       Azonnal telefonált az ügyvéd barátjának, aki kocsiba vágta magát és fél óra múlva már a szerződést tanulmányozta. Szomorúan nézett rá:

      — Ezt hogy írhattad alá? Teljesen szabályos és érvényes. Támadhatatlan. Nem hittem volna, hogy ez az országos hírű ügyvéd a nevét adja ilyesmihez, de hát a pénz nagy úr. Nincs esélyed megtámadni a szerződést.       Nézte a barátját, nem akarta elhinni, csak nézte és várta, hátha mond valami olyat, hogy ez nem igaz.       Aztán elkezdett imbolyogni a világ körötte és sötétség lett. Idegösszeroppanás. Egy évig kezelték. A tudata, valahol olyan mértékben sérült, hogy képtelen lett alapvető dolgokat megérteni. Beszélni is újra tanult. Az idegen nyelveket — a hindi kivételével, ami rendkívül furcsa volt az orvosoknak is — elfelejtette. Egy darabig a szociális hálózat segítette, aztán szépen kihullott onnan is. Természetesen a barátai meg sem ismerték. Egy darabig az ügyvéd barátja próbálta segíteni, aztán egy téli estén, amikor csöngetett nála, annyit szólt ki az ajtó mögül — ki sem nyitva azt:

      — Ne haragudj. Nem jöhetsz be és ne keress többet. Sajnálom.       Az utca ma már a világa.       A kuka fedelét felemelve vizslatta, hogy mit találhat benne. A jobb lelkek az ételmaradékokat — kenyeret, kissé már gyanús felvágottakat, vagy éppen a vasárnapi rántott hús maradékokat — nejlonzacskóba tették. Soha nem volt baja tőlük, talán egy-két hasmenést leszámolva.       Egy fiatal nő óvodás kislányával lépett ki egy ház kapuján. A kislány vidáman táncolt édesanyja kezét fogva. Csacsogott. Elmosolyodott ő is, látva a szép párt.       A kislány ránézett:

      — Anya! Mit csinál a bácsi? Kell neki a szemetünk?       Az anyja fejét lehajtva — talán szégyellve a szavait — csak ennyit mondott:

      — Ne figyelj oda kislányom, szegény pária ő. Gyere, siessünk, mert elkésünk.

„Ma későn este — zárás előtt pár perccel — egy városszéli bevásárló központban, eddig tisztázatlan okokból egy fiatal férfi lövöldözni kezdett, melynek során 22 ott tartózkodó /dolgozó, vásárló/ személy életét veszítette. Az elkövető tettének végrehajtása után lőfegyverét eldobta és kezét felemelve — mosolyogva — megadta magát egy biztonsági feladatokat ellátó üzleti dolgozónak. A rendőrség a tettest letartóztatta, és a nyomozást elindította. Az ügy fejleményeiről folyamatosan beszámolunk a későbbiekben.”

 Széljegyzet:

 1. K. Zoltán: 64 éves rokkantnyugdíjas. Ma hozta postás a nyugdíjat, szokása szerint nagyobb bevásárlást csinált. Most vett húst is /ilyenkor egy-két hétig beosztva főzött kiadósabb ételeket/. Egyedülálló, feleségét három éve temette el. Fia autóbalesetben halt meg 12 éve.

 2. B. Julianna: 31 éves pénztáros, férjezett, két kiskorú gyermek édesanyja. A sok vevő miatt /nyugdíjnap/ már ideges volt, mivel az üzletvezetést nem érdekelte, hogy eléri-e az utolsó buszt hazafelé — első a forgalom. A kicsi lányát lázasan bízta férjére. Azt se tudja mi lesz, ha holnap orvoshoz kell vinni. Talán felmondanak neki, ha otthon marad.

 3. F. Zsuzsanna: 17 éves tanuló. A vonatkozó szabályokkal ellentétben — létszámhiány miatt — kötelezték, hogy kivételesen maradjon benn és végezze az áru feltöltést. Úgy érezte, hogy mindegy már. Terhes volt és holnap készült elmondani édesanyjának, tudta, talán agyon is fogja ütni. Akkor meg mit számít, hogy itt kiszúrnak vele?

 4. H. Tamás: 54 éves autóbusz vezető. A közeli garázsban leadta az autóbuszt. Sietett, mert feketén egy taxis második kocsijával dolgozott éjszaka három-négy órát. Csak valami ennivalóért ugrott be. Ha minden jól megy, még egy évig kell már csak csinálni a taxizást és letelik a jelzálog-hitel.

 5. S. Barna: 23 éves egyetemi hallgató. Kapkodva vásárolt. Édesanyja kérte meg rá, hogy hazafelé ugorjon be, ne ő cipekedjen. Sajnos a barátnője „húzódozott”, elszaladt az idő és most már rohanni kell. Két hét múlva U.V., de még fogalma nincs, hogy fog rá felkészülni.

 6. R. Tünde: 61 éves nyugdíjas. Csak kozmetikumokat vásárolt. Megelégedett a vásárlással. Itt sokkal olcsóbb, mint a belvárosban a nyugdíjas bérletet meg legalább ki tudja használni. Holnap megy először a KÉK MADÁR társkereső bt vacsora rendezvényére, szépnek kell lenni — hátha útjába kerül a „királyfi”, még ha nem is lóháton.

 7. F. Mária: 4 éves kislány. A nagyi beteg lett, így nem vihették el hozzá ma éjszakára aludni, bár úgy készült a család, hogy mivel holnap szombat, egészen estig ott is maradhat. Persze kihasználta, hogy ilyen későn „kénytelen” anyuval-apuval „bevásárolni”. Extra adag csoki került a bevásárló kocsiba, meg az a finom /de leginkább tiltott/ pizza is, amit otthon fognak majd megsütni. De nem is ezek számítanak. Sokkal inkább a TEDDY. Teddy pedig egy nagy maci, borsos áron, amiért már hónapok óta „sír”. Végre nem lehetett elkerülni a megvételét. Roppant büszke volt rá, hogy elérte. Ölelte magához /a pénztárnál majd gond lesz a kezéből kiszedni/ és megfogadta, hogy amíg él soha nem fogja elengedni.

      Őszinte emberke... szavát betartotta.

15.

Judit izgatottan készült a kórházba. Az orvossal beszélt telefonon, aki elmondta, hogy Móni gyenge és pihennie kell. Infúziót kap, azon kívül pedig még vérzik, mert a placenta nem került elő a normális módon, kénytelen volt kézzel eltávolítani azt. Eközben persze a fizikai behatás igénybe vette erősen az amúgy is felbolygatott testet.

*

      Zsolt villámgyorsan elintézte, hogy négy napig nélkülözzék. Két óra múlva gépen ült. Hiányzott Móni. Még mindig nem döntött, mi is legyen a jövőben, de annyit tudott, hogy vele akar majd élni és vele is fog. Meg kell beszélni a hogyant. Valahol büszkeség töltötte el, hogy apa lett, de zavarta is. Felkészült erre? Tud apa lenni? Mi lesz a karrierjével? Össze tudja a munkáját egyeztetni azzal, hogy valaki — valakik — várják minden pillanatban a jöttét? Sok kérdés és egyelőre nem tudja a válaszokat. Volt annyira „lázadó”, hogy kötelességből ne tegyen semmit. De vajon igazi lázadó-e? Sokszor elnézte a szüleit, ahogy egymáshoz viszonyultak. Büszke volt rájuk.

      Ilyen családot akar ő is? Biztosan, de valahol még nem kész erre. Valami még hiányzik belőle hozzá. A felelősség? A kötelességtudat? Szeretet a másik felé? Ha végiggondolja, egyik sem — és mégis. Otthon majd átgondol mindent.

*

      Soma a nyakkendőjével kínlódott. Nem szerette hordani, de most úgy érezte, illik ünnepélyesen felöltöznie. Mégis csak az unokájához készül — életében először. Judit mosolyogva lépett hozzá, és mint mindig, ügyes mozdulatokkal segített. Egy puszit adott Somának:

      — Nagypapi, gyerünk. Végre láthatjuk.

      — Szerintem olyan szép, mint én, és olyan okos, mint te — nézett Juditra mosolyogva, aki ránevetett:

      — Jó lesz az fordítva is.

      Nem vártak liftre, a harmadik emeletre szinte szaladva mentek fel. Nem sok mindent vittek magukkal. Narancslevet két flakonnal, csokoládét, egy műanyag dobozban húslevest és rántott csirkemellet. A kórházi koszt valószínűleg nem a legkívánatosabb étel. Majd naponta kétszer bemegy Mónihoz, mert hűtőbe nem lehet sok mindent tenni.

      A nővérpultnál a főnővér ült, bóbiskolt, pislogva nézett Juditra, aki már másodszor ismételte Móni nevét.

      — Háromszáztizennégyes szoba, az ablaknál.

      A kétágyas szoba másik ágyán egy középkorú nő feküdt. Móni oldalára fordulva szundikált. Judit megérintette a vállát, amire felriadt, de azonnal mosolygott és nyúlt Judit felé, aki odahajolt és sírva ölelte magához. Móni könnyei is kicsordultak, de rászólt Juditra:

      — Szia. Ne sírjunk már! Nem örülni kellene? Soma! Te nem adsz egy puszit?

      — Dehogynem, ha az anyósodtól hozzád férek — ezzel odalépett és két oldalról cuppanós puszit nyomott az arcára.

      — Láttátok már Sárát?

      — Nem. Majd egy óra múlva kapcsolják be a kamerákat. Szoptattál már?

      — Nem. Azt mondta az orvos, hogy majd csak későn este. Állítólag nagyon gyenge vagyok, és valami enyhe antibiotikumot is adtak a szülés után, aminek ki kell ürülni a szervezetből.

      — De te ugye láttad már?

      — Persze. A szülésnél — nevetett — és majd most este először. Szörnyű ráncos, vörös és csúnya, de tiszta Zsolt.

      — Dehogy csúnya. A születésénél minden baba ilyen. Majd meglátod, hogy most már ő a legszebb a világon.

      Móni hálásan mosolygott. A nővér vetett véget a beszélgetésünknek:

      — Vizit lesz. Kérem, menjenek ki a folyosóra! A baba-kamerát most kapcsolják be. Gondolom kíváncsiak az unokára.

      Judit puszit lehelt Móni arcára és Soma kezét megfogva elindult a folyosóra. Már öten ültek a nagyméretű színes monitor előtt, ami egyelőre a teljes babaszobát mutatta. Aztán automatikusan pásztázni kezdte a kiságyakat, ráközelítve mindre, egy-egy percre megállva az alvó, vagy éppen síró-kapálódzó babánál.

      — Nézd! – szorította meg Soma kezét – Látod?

      A kamera egy fekete hajú csodálatos kis angyalon állapodott meg, akinek a pici csuklóján egy rózsaszín szalagon a számsor mellett ez állt:

      V. SÁRA

*

      Este újra mindketten mentek Mónihoz. A nővér a folyosón megállította őket:

      — Szoptat Móni — szétnézett a folyosón —, de menjenek csak, úgy látom, senki orvos a környéken.

      Beléptek a szobába. Judit arcán könnyek folytak, amikor meglátta Mónit, mellén a babával. Soma is furcsán krákogni kezdett. Móni felnézett, büszkén és szeretettel. Sára szopott, az anyatej folyt a szája szélén, kezével Móni hálóingébe kapaszkodott. Hallgattak, csak Sára cuppogása hallatszott, addig, míg a folyosóról egy izgatott hang nem szűrődött be:

      — Értse már, nővérek királynője, hogy a feleségemhez megyek. Megtagadná, hogy lássam a lányom? Szívtelen! Ha beenged, akkor egy olyan aktot festek magáról, hogy a világ összes múzeuma magát akarja a falra akasztani.

      A nővér nevetett:

      — Magát kellene felakasztani. Menjen gyorsan! Ma minden szabályt megszegek. És eddig hol volt? Biztos ivott a haverjaival, mert hogy milyen hős lett, mint újonc apa. Ugye?

      — Nem. A fél világot átrepültem. És most el az útból, mert átgázolok magán.

      Móni elmosolyodott: megjött a „nevetés”.

      Zsolt viharzott be. Tanácstalanul megállt:

      — Sziasztok! Közelebb mehetek? Mit szabad csinálnom? Még soha nem szült a feleségem. Adjatok tanácsot.

      — Nem vagyok a feleséged, Zsolt, csak a lányod anyja. Meg akarod kérni a kezem?

      Zsolt elmosolyodott. Sára is ránézett, vagy legalábbis úgy látta, őt nézi. Már abbahagyta a szopást. Móni mellére húzta a hálóinget és magához ölelte a lányát. Zsolt tágra nyílt szemmel nézte őket:

      — Madonna a gyermekével. Megfoghatom én is? A karomba mered adni?

      — Igen. Vedd el. Nagyon vigyázz rá. Tudod, egyedi darab, hihetetlen ritkaság — ezzel nevetve nyújtotta át Sárát Zsoltnak, aki óvatosan átvette. Hátrább lépett és letérdelt karjában a pólyással az ágy mellé:

      — Anya, Apa! Jó, hogy itt vagytok. Ti vagytok a tanúk. Kedves Veréb K Mónika, ezennel ünnepélyesen megkérem a kezét. A házasságkötés időpont pontosan négy hét múlva. Helyszín a Mátyás templom. Lakodalom csak szűk kőrben. Mi négyen, páran a kiadótól jöhetnek, meg vagy tíz züllött művészlélek: a barátaim. Kisasszony, egy percet adok gondolkodásra és abból már eltelt tíz másodperc. Nos?

      Móni mosolyogva nézte:

      — A gondolataimat is kitaláltad mindig. Most vajon mi lehet a válaszom?

      — Szóval, igent mondott, kedves kisasszony. Tudtam én, hogy Júlia nem tud ellenállni Rómeónak. Kicsim, ne gondolj arra, hogy kötelességből teszem. Ahhoz még nem vagyok elég felnőtt. Amiért ezt akarom, az nagyon egyszerű. Nem tudom az életem elképzelni nélküled, nélkületek. A festői karrier másodlagos. Majd mindig közelben vállalok „munkát”, amikor pedig már picit nagyobbacska lesz a lányunk, ti is jöttök velem. Megtanuljátok belakni a világot. Rendben? Apa! Segítesz nekem majd, hogy miként legyen Somogyi… hű… nem is tudom a nevét. Mi a neve a lányunknak?

      — Sára — ejtette ki a nevet Móni halkan — Somogyi Sára… lesz.

      Judit és Soma már a folyosón ültek, amikor Zsolt, még egy óra múlva is halkan beszélgetett Mónival. A nővér türelmetlenül, többször is beszólt, hogy menni kellene, mert már mindjárt kilenc óra lesz, ilyenkor látogató nem lehet az osztályon.

      Valamiért Zsolt és Móni nem is hallotta meg.

*

      December közepén Móni a halk railjet-ben suhant át a már nem is létező Osztrák-Magyar határon. Bécsbe utazott egy üzleti tárgyalásra, mert a Hangadó működtetésébe egy osztrák kiadó is beszállt. Németre fordítva pár könyvük már megjelent ott is. Szépen fejlődtek. Zsolt két hete volt otthon öt napra. Móninak jóformán csak az éjszakák jutottak, mert napközben csak Sára-pesztraként létezett az ifjú apa. De ezt nagyon nem bánta Móni. Boldog volt. Az általa lektorált könyvekben nem szerette a happy-end befejezéseket. Valahogy giccsesnek tűntek. Eddig nem szerette. A jövőben valószínűleg ezen változtat, mert mégis csak így szép az élet.

      Elszundikált a halk suhanásban. Egy hang ébresztette:

      — Kisasszony! Most akkor hol fogom leszállítani? Nem Kelenföld felé megyünk.

      Móni meglepődve nézett fel. Megismerte azt a kalauzt, akivel tavaly Soma mellett ülve találkozott a vonaton. Nevetett egyet és átnyújtotta a jegyét:

      — Nem. Most Bécsig utazom. Utána pedig a boldogságba: jeggyel.

      A kalauz mosolyogva szalutált.

      Esteledett.

Vége

14.

Móni sokszor érezte magát fáradtnak. Hetente ment Judittal orvosi ellenőrzésre. Sem a korábbi labor, sem az egyéb vizsgálatok nem jeleztek semmi problémát, de a „fogadott” orvos továbbra sem volt megelégedve súlygyarapodásával. Csóválta a fejét minden alkalommal és rá akarta beszélni Mónit, hogy feküdjön be a szülésig. Nem volt hajlandó. Megmondta, hogy semmi problémája nincs, és csak szülni megy be.

      Legtöbbször otthon dolgozott. Hiányzott neki a pörgés. Szeretett volna újra a nyomdával tárgyalni, az írókkal vitatkozni, Erzsiékkel bolondozni, de hát most mindent a kislányához igazított. Sokáig nem akarta megtudni, hogy fiú vagy lány fog születni, de aztán mégis kíváncsi lett, és rákérdezett az ultrahang eredményére. Boldogan vette tudomásul, amikor megbizonyosodott róla, hogy jól érezte a „kék szemű, szőke teremtést”, az ultrahang lány jövetelét jósolta.

      Zsolttal nem találkozott karácsony óta. A fiú nem tudott hazajönni. Telefonon többször is beszéltek, de nem mentek bele semmi „lelkizésbe”. Viccelődtek, nevettek — szokás szerint — bár egy dolog nagyon jól esett. Zsolt mindig megkérdezte, hogy miként viseli a terhességet, rendben van-e, és mindig kitért a babára is. Utolsó mondata ez volt általában: — puszi az én kedvesemnek és a pocijában kapálózó Kicsimnek.

      A Hanghullám dolgai jól alakultak. A karácsonyi fellendülés persze visszább esett, de ha az egy évvel ezelőtti számokhoz viszonyították az eredményeket nem volt okuk a panaszra.

*

      Móni május tizenhetedikén volt ellenőrzésen. Az orvos közölte vele, hogy másnap délelőtt feküdjön be és már ott várja meg a szülést. A lány természetesen visszautasította. Picit össze is szólalkoztak, de ő győzött. Judit is próbált vele beszélni:

      — Móni. Nem lesz ez így jó. Féltelek, féltünk. Feküdj be.

      — Nem, Judit. Látod az eredményeket. Semmi probléma nincs. Az, hogy néha szédülök, vagy evés után hányok, az csak szokványos dolog. Talán az is belejátszik ebbe, hogy sovány vagyok, de ugye nem akarsz egy guruló anyukát látni?

      Nevettek.

      Soma ezt a makacsságot egy vállrándítással lerendezte. A női dolgokba nem akart beleavatkozni — ez pedig, a felfogása szerint igencsak női dolog. Az apás szüléseket sem helyeselte, ő bizony soha nem állt volna a szülőágy mellé. Mosolyogva emlékezett vissza Zsolt születésére. Mentő szállította be Juditot a szülőotthonba. Ő ott toporgott a portán: nem maradhatott az épületben. Akkor még csak csütörtökön és vasárnap volt látogatási idő. Kedden szült Judit, délután. Még aznap este pár barátjával — művészlelkekkel — egy kicsinykét a pohár aljára néztek. No, nem részegségig, de azért jókedvük támadt. Szerdán nem dolgozott, két hét szabadságot vett ki. Számítva, hogy egy héten belül a feleségét hazahozza a babával, aztán egy hétig mellette marad. Utána majd az édesanyja fog segítségükre lenni. Akkor még élt szegény.

      Taxival vitte haza őket. A pólya az ő kezében volt. Amikor az ajtót becsapta maga után a pólya végére „zúgott” az ajtó. Megrémült, hogy a fia lába odalett, mire Judit óriásit kacagott, és megmutatta, hogy a hatalmas pólyában szinte elveszik a kicsi.

      Az első fürdetés is örök élmény marad. A bömbölő valamit alig merte megfogni, ötször ellenőrizte a víz hőfokát — hőmérővel és nem könyökkel, mint azt később megtanulta.

Mosolygott. Az unokájával már, mint „kitanult apa” fog bánni. Gond- és problémamentesen. A „menyét” ő fogja tanítani, vagy Judit. Bár arra már rájött, hogy az ösztön szinte mindent megmutat egy anyának.

*

      Huszonkettedike épp olyan nap volt, mint a többi. Vagyis olyan lett volna, ha reggel Móni nem jelenik meg korán a fenti házban, és nem ébreszti őket. Sápadt volt, egy pongyolát kapott csak magára. Alig bírt járni.

      — Judit, kérlek, hívjátok a mentőt. Elment a magzatvíz. Nem érzem jól magam.

      — Soma, telefonálj, de nyugodtan, címet, nevet bemondani és azt is, hogy a magzatvíz elfolyt. Móni, itt várj meg. Összekapom a ruháid, felhozom, aztán megmosdasz… én majd segítek, és szerintem akkorra már itt is lesz a mentő. Soma, majd telefonálj a doktornak is, hogy viszik be Mónit. Még jó, hogy most dolgozik, sőt, ha jól emlékezem, ő lesz ma ügyeletben is. Soma, te nem jössz velünk, csak egy kísérő lehet, és rád most nincs szükség. Majd telefonálj Zsoltnak is, hogy mi történik. Ugye nem baj Móni?

      — Persze, hogy nem baj. Mondd meg neki, Soma, hogy pusziljuk mint a ketten.

      Ezzel leszaladt a kis házhoz. Hálóingeket kapkodott elő, bugyikat, melltartót nem talált — Móni nem hordott soha — egy cipőt, egy papucsot. Ki volt készítve egy pólóruha, azt csak a kezében vitte, a többit pedig egy sporttáskába dobálta. Ha valami hiányzik majd, azt utána viszik.

      Mónit a fürdőszobába vezette. Amikor levetkőzött, Judit látta combjain a magzatvíz nyomát, de semmi vérzés nem volt. Lemosdatta, segített felöltözni. Még egy teát is készített neki. Apró kortyokban engedte inni. Mire félig ért a csészével, csöngettek. A mentősök érkeztek meg.

*

      Azonnal a szülőszobára került. Már percenként érkeztek a fájdalmak. Levetkőztették, a fején áthúzta a kis ujjatlan ruhát, ami a derekáig ért le. Felfeküdt a szülőasztalra, a lábait a kengyelekbe szíjazták. Szinte fájt, ahogy a combjai szétfeszültek. Jobb karjában a vénába egy branült ültettek be, és infúzióra kötötték. Az orvos egy alacsony széken ült a lába között. Jobb kezén egy fehér kesztyű. Benyúlt, érezte az ujjait, ahogy tapogatják.

      — Érzéstelenítem a gátat. Epiziotómiát csinálok mindjárt. Már eltűnt a méhszáj.

      Egy fecskendővel a hüvely alsó részére szúrt és befecskendezte a lidokaint. Visszaadta a fecskendőt kézbe vette a nővér által nyújtott szikét és gyakorlott mozdulattal oldal irányba hat-nyolc centis metszést ejtett. Újra a hüvelybe nyúlt:

      — Most vegyen mély levegőt és nyomjon. Érzem a baba fejét. Rendes kislány, betartja az irányt, fejjel jön. Nyomjon.

      Móni, kapkodta a levegőt, az orvos újra rászólt:

      — Nyugodjon meg. Vegyen egy mély levegőt, és szedje össze az erejét. Nyomja kifelé a babát. Nyomjon. Már éreztem a fejét. Nyomjon.

      Nem udvariaskodott. Rákiabált Mónira. A hangja mindig ahhoz igazodott, hogy mit akar elérni. Móni összeszedte magát, hatalmas levegőt vett és a hasizmaival próbálta nyomni a babát. Megijedt:

      — Úgy érzem, hogy… szóval… úgy, hogy becsinálok.

      Az orvos elnevette magát:

      — Dehogy. Ez olyan érzés, mintha vízszintesen székelne, de nem az. Ilyen a szülés. A második gyereknél már fel sem fog tűnni. Most koncentráljon, és azt tegye, amit én mondok. Mély levegő és nyomjon. Valamiért nem akar könnyedén kibújni, de semmi baj nincs. Nyomjon most. Mély levegő… nyomjon… mély levegő… nyomjon.

      Ütemesen diktálta a parancsokat. Móni nagyon gyengének érezte magát és fájt a szülés. De makacs, konok lány volt és egy jajszó sem hagyta el a száját. Mélylevegő — nyomás — mélylevegő — nyomás — mélylevegő — nyomás, csak ez zakatolt az agyában és így is tett. Folyt az izzadság róla, a nővér törölgette az arcáról.

      — Kapja már össze magát, és nyomjon erősebben. Már félig kinn a feje. Nyomjon, könyörgöm, minél előbb ki kell jönnie.

      Móni minden erejét összeszedte és nyomta, nyomta. Nagy fájdalmat érzett, mintha szétszakadnának a lábai és kiszakadnának a belei. Fogait összeszorította. Aztán tátott szájjal kapkodott levegőért. Mélylevegő — nyomás — mélylevegő — nyomás — mélylevegő — nyomás.

      — Most nagyot nyomjon. Kinn a feje. A vállát akarom megfogni.

      Móni hatalmasat nyomott, mintha a teste szétszakadna, aztán hatalmas megkönnyebbülést érzett. Kinyitotta a szemét és egy az orvos kezében egy véres valamit látott, ami nem egy valami volt, hanem az ő lánya.

      A nővér gyakorlott mozdulattal egy elektromos szívóval kitisztította a légutakat. Nem babusgatta és úgy látszik a kislány ezt nem tolerálta, mert beleüvöltött a világba. Erős hangja volt. Móninak a legszebb a világon.

Az orvos a köldökzsinórt a gyermek hasa előtt két kocherrel elzárta, és egy szikével átvágta. A nővér a hasára fordította a tenyerében a babát és a langyos vízsugárral megmosta. Egy pelenkát kapott elő és bebugyolálta. Mosolyogva vitte Mónihoz a „csúnya” teremtményt. Magzatmáz borította foltokban, vörös volt és üvöltött. Mellére helyezte, és Móni alig mert hozzányúlni, aztán óvatosan magához ölelte. Megcsókolta a haját. Nem szőke volt. Fekete. A baba elcsendesedett, pislogott. Móni elmosolyodott: Kék szemmel pislogott rá.

Tiszta Zsolt!

      A műtőben egy elektromos falióra világító számlapja tíz óra huszonkét percet mutatott. Dupla iker perc, mint a nap is. Május huszonkettő, Jézus után kettőezertizenkettőben.

Sára megszületett.