prózák-preambulum

petruchio•  2019. február 15. 09:56

Est-hajnal csillag


A gyorsforgalmi sáv is szinte telített volt. Károly óvatosan vezetett ezért és más okból is. Újra érezte azt a fájdalmas szorítást a mellkasában, mint már jó párszor. Korábban két infarktusa volt, tartott a harmadiktól. Tamásra sandított aki az "anyósülésben" ült, persze megint nem kapcsolta be a biztonsági övét. Azon gondolkodott Károly, hogy átadja neki a volánt. Párszor már vezette a kocsit. Rutinja nem sok volt még - hiszen épp csak betöltötte tizenkilencedik életévét - de volt érzéke a vezetéshez és komoly fiatalember benyomását keltette. A visszapillantó tükörben Editre nézett. Ő a hátsó ülésen helyezkedett el kényelmesen. Károly kicsit legeltette a szemét a dús mellein, széles combjain, telt formáin. Igaz már nem tudott teljesíteni az ágyban és ejakulációja se volt évek óta - hiába próbálkozott a szokott kézi-módszerekkel - mégis kívánta Editet. Ha mást nem, hát legalább a melleivel játszani, meg hát más - izgatóbb - testrészeivel is. Elmosolyodott. Tudta nem sokáig kell várnia. A nő és a fia hozzá fog költözni. A szabolcsi kis faluban az éhenhalás küszöbére jutnának rövidesen. Edit három ember helyett dolgozik, hogy a fia egyetemre tudjon ősztől járni, de megoldhatatlan lesz Tomi pesti lakhatása és a várható kiadásokat nem tudja fedezni. Tudta, hogy Edit viszolyog mindenféle testi érintkezéstől, de majd "megveszi". Ráíratja a fél házat, a nyugdíja majd százötven ezer és jócskán van spórolt pénze is. Feleségül is fog hozzá menni, már csak az özvegyi nyugdíj miatt is. Szóval le van ez "zsírozva", csak idő kérdése. Tomi is a kezére fog játszani. Ha odaköltöznek övé lesz a kocsi, kap havi ötvenezer zsebpénzt és övé egy szoba a külön fürdőszobával. Elhúzta már a mézesmadzagot a fiú orra előtt és magában vigyorogva nyugtázta, hogy Tomi szeme mohón felcsillant. Majd ő meggyőzi a húzódozó anyját, hogy engedjen végre és mondjon igent. Nem volt kedve most kétszáznál is több kilométert utazni. Igaz Edittel egy szobában aludna, de csak aludna, mert amikor baráti alapon nála lakott a faluban, akkor is csak alvás volt. Még csak levetkőzve se látta a nőt. Egyszer markolt bele a mellébe, de olyat lökött rajta Edit, hogy a falig repült. De sebaj, most már a hálóban van. Majd háromszázezerrel segítette eddig és be kell kapniuk a horgot a pesti lakással. Büszke akar lenni, hogy egy huszonhárom évvel fiatalabb, dekoratív nő a párja. Előre nyalta a szája szélét, hogy minden éjszaka meztelenre fogja vetkőztetni és azt csinál vele amit akar. Bár tudna szeretkezni, vagy legalább elélvezni. Mindegy. Így is jó lesz.

Semmi kedve nem volt olyan messzire utazni. Minek? Majd a helyébe jön engedelmes szolgaként a nő. Hirtelen ötlete támadt:

- Tomi! Baj van. Elfelejtettem, hogy holnap reggel hatra jönnek a mesterek a tetőt javítani és az ereszeket kőrben kicserélni. Nekem bizony otthon kell lennem. Három napos munka. Vecsés jön. Bekanyarodok az állomásra és én vonattal visszamegyek ti pedig menjetek a kocsival haza. A forgalmi a kesztyűtartóban. Egy hét múlva gyertek fel hozzám és akkor visszahozod a kocsit. Ne haragudjatok, feledékeny vagyok már.

A vasútállomáson megállt a bejárattal szemben. Kiszállt. Edit és Tomi is. A fiúval kezet fogott és a kézfogásában elrejtett egy ötezrest. Érezte, hogy fiú szintén rejtve veszi át. Megvan hát a szövetséges. A szegényeket meg lehet vásárolni. Editet megpróbálta átölelni, de ő szokása szerint hárította az intimitását és csak egy puszit lehelt az arcára. Nem számított. Már a markában érezte, csak idő kérdése. Vigyorogva ballagott a váróterembe. Még hallotta a Lada jellegzetes hangját ahogy Tomi lendülettel kihajtott az állomástól.

Edit a fia mellé ült. Kényelmesebb hely volt. Szótlanul haladtak, mígnem egy fél óra múlva egy étel-bár elé értek. Tomi fékezett és mosolyogva fordult az anyjához:
- Hölgyem, nem ártana valamit harapnunk.
- Nem Tomi. Ettünk Károlynál és két óra múlva otthon vagyunk. Spórolnunk kell. Tudod milyen keservesen keresek meg minden fillért. Ne szórjuk így el.
- Ugyan már Anya! Én hívlak meg - s előkapta az ötezrest.
- Honnan van pénzed Tomi? Tudtommal nem volt nálad egy fillér sem. Károly adta? Megmondtam, hogy ne fogadj el tőle pénzt. Azt vissza is kell adni egyszer.
- Miért kellene visszaadni? Hozzámégy feleségül és kész. Ezen nem kell gondolkodnod.
Edit csak bámulta a fiát. Pont olyan volt mint az apja, akitől alig tudott megszabadulni, aki még most is üldözi és ott árt neki ahol tud. A fiát is ellene hangolja. Soha semmilyen segítséget nem adott a fia felneveléséhez - pedig diplomásan jól kereső ember.
- Egyelőre fiam rólam van szó. Nem vagyok fiatal már, de talán én döntsem el, hogy kivel akarok együtt élni. Károly jó barát de nem több és nem is akarom, hogy több legyen. Undorodnék ha fogdosna, de talán ezt ne részletezzük, nem illik anya és fia között az ilyen beszélgetés.
Tamás nevetett:
- Felnőttem már anya. Nem kell nekem már felvilágosítás a párkapcsolatról. Nehogy azt mond már, hogy amikor Károly nálunk lakott három hónapig akkor nem történt köztetek semmi.
- Pedig hidd el, hogy nem. Még levetkőzve se látott soha. Egyszer akart fogdosni, de helyretettem.
- Mi a fenéért tiltakozol ellene Anya? Öreg, nem sokáig él már. Ne játszd már a tisztességes nőt annyira. Volt egy férjed. Elváltál. Apám az élettársad volt. Elzavartad. Neked senki sem jó? Én meg kínlódok a szegénységben.
- Tomi. Így nem beszélhetsz anyáddal. A férjem alkoholista volt, apád ütött-vert. Amikor terhes voltam veled a fejem majd szétcsapta. Alig tudtam elmenekülni. Egyébként pedig a magánéletem rám tartozik. Te is tudod, hogy szinte nyomorékra dolgoztam magam miattad. Mindened megvolt mindig. Igaz én közben a poklot éltem meg. Évek óta nem tudom magam kipihenni. Több betegségem van. Ne beszélj így velem.
- Márpedig anyám ezt meg kell beszélnünk. Nekem kell a diploma. Ha az megvan akkor már én tudlak téged segíteni. Ne légy már olyan büszke magadra. Nem kell már neked valami romantikus kapcsolat. Tudom, hogy művészlélek vagy és azt is tudom, hogy költőcske környékez a neten, de hát ő is már hatvan fölött van és csóró. Zavard a fenébe és menj hozzá Károlyhoz. Kibirod, hogy fogdosson meg mit tudom én mit csináljon veled. Gondolj már rám. Ez a kötelességed. Felfognád végre?
- Tomi! Mi vagyok én? Kurva? Eladnál egy házrészért és azért, hogy neked kocsid legyen és játszd az egyetemen a menőt? Olyan akarsz lenni mint az apád? Nem így neveltelek.
- Anya. Nem ne érzékenykedj. Nagyon szeretlek jól tudod és ha majd már diplomával dolgozok akkor neked nem kell dolgozni, de addig kötelességed mindent megtenni értem. Bocsáss meg, de a te korodban már ne valami szerelmi kapcsolaton járjon egy nő agya, hanem hasznosítsa azt amire jó pénzért vevő van. Téged a Károly - kimondom - megvenne. Ér annyit a vén szarosnak a tested, hogy megfizesse. Akkor meg nincs vita. Hozzá fogsz menni és kész. Kibírod meglátod.
Edit a sírással küszködött:
- Tomi. Induljunk haza és otthon megbeszélünk mindent. Nem érzem jól magam. Kérlek!
- Nem anya. Én most bemegyek ide és eszek valami finomat. Ha nem jössz az a te bajod. Mire visszajövök dönts. Egyet megígérhetek. Ha nem még hozzá Károlyhoz, akkor én apámhoz költözök. Ott legalább van pénz. Tudom, hogy csak azért hív, mert rajtad akar ezzel is ütni, de ez sem érdekel. A jövőmről van szó. Ha nem még hozzá Károlyhoz, akkor két héten belül költözök és tudni se akarok rólad. Megértetted?

Edit zokogni kezdett. Tomi mosolyogva nézte. Kiszállt és lassan elindult az étteremhez. Hátra sem nézett.
Edit görcsösen zokogott. Pokolian fájtak a fia szavai. Tudta, hogy talán el is hányja magát ha Károly fogdosná, de a fia elvesztésébe belehalna. Tudta, hogy el kell indulnia ezen a kényszerpályán. Lehet belehal, de nem tehet mást.
Reszkető kezekkel kikereste Károly számát a mobilon. Hosszan csörgött. Mikor meghallotta a férfi negédes hangját csak annyit mondott:
- Döntöttem. Két héten belül aláírom a házassági vagyon-szerződést. Amit ígértél azt kérem - elhallgatott mert Károlyból kitört a lelkesedés, aztán leállította - nem kell ez Károly, tudod, hogy ez a házasság a fiam érdeke. Hűséges feleséged lesz és a normális keretek között megfelelek az igényeidnek, de ne várd el, hogy szerelmes legyek. Most befejezem. Vasárnap visszük vissza a kocsit és én nálad maradok keddig. Addig keríts ügyvédet a szerződéshez. Megvettél. Szervusz - és kinyomta a hívást.

Már esteledett. Csak ült a kocsiban. Nem gondolkodott. Minek? Nem a mga ura, mások tulajdona, akkor meg minek?
Egy török kamion fordult be a parkolóba. Vele egy vonalban lefékezett a sofőr. A kopasz férfi rávigyorgott és félre nem érthető módon kézzel jelezte, hogy lenne egy kívánsága.
Edit kiköpött az ablakon és ráüvöltött:

- Na gyerünk faszfej! Úgyis kurva lettem. Egy numera tíz perc és tíz ezer.

A török megijedt a kiabálástól. Jobbnak látta a gázra lépni és továbbhajtani.

Az égen halványan fényleni kezdett az est-hajnal csillag - a szerelem csillaga.

petruchio•  2018. december 30. 14:41

Csitt legyen !

Sokszor emlegették. Nevetve, játékosan, évődve egymással. Nem telt el hét, hogy valamiről ne ugorjon be az a régi levél, ami egy rossz időszakban íródott mail-ben, mikor még nem éltek együtt - csak álmodtak róla. Ilyenkor a kinyomtatott lapocska előkerült az íróasztalfiókból, és a férfi ölébe ülve olvasta fel a pár sort:
„Kicsim! Kérlek, engedj el, kérlek, érts meg, és engedj el. Szavam adtam húsz évre, de nem bírom tovább így nélküled. Látod, megfojt a világ, csak vergődök, mint egy pária, meghúzódva a semmiben. Nem akarok így élni tovább. Kérlek, engedj meghalni. Könyörgök!”
Jót nevettek a régi elkeseredett pillanatok szülte pár mondaton. Átölelte a férfi nyakát, és száját a szájára tapasztotta. Szeretett vele csókolózni. Nem voltak fiatalok, de valahol az ifjúságuk jött vissza ezekben a pillanatokban. Ezek a pillanatok általában percekben, órákban folytatódtak: mikor mennyi idő volt.
Mindketten dolgoztak. Neki takarítások voltak - sokszor ketten csinálták, a férfit is megtanította már a mesterfogásokra ezekben a dolgokban, de ő is besegített a másik szervező munkájába. Egy szolgáltatónak intézte az előfizetőkkel kapcsolatos ügyeket, vagy éppen szervezett újabb előfizetőket. Nem dúskáltak a pénzben, de a kis kertes ház bérleti díját és a rezsit biztonsággal tudták vállalni. Általában - ha idejük úgy engedte - együtt végeztek mindent. A főzést, takarítást, mosást. A férfi jó tanítványnak bizonyult mindenben.
Ő is tanult tőle, a szép szavakat. Mindketten írtak: Vers, novella és regény. A férfi három regénye megjelent - pici jogdíj is került ezek után a számlájukra. Neki a verseskötetét rendezték éppen nyomda alá. Természetesen még össze kell rá spórolni a kiadás költségeit, mert a versekért nem álltak sorban az emberek.
Öt év telt el, mióta együtt éltek. Egyetlen hangos szó nem hangzott el közöttük. A korral járó kopások miatt hol itt, hol ott fájt valami mindkettőjüknek - a férfi tizenöt éves „előnye” több problémát hozott, de mindig mosolyogva ébredtek egymásnak örülve. Úgy érezték, hogy jutalmul kapták egymást a sorstól. Érdekes, hogy a szerelem nem változott a szokásos mély szeretetté, épp úgy lobogott a láng, mint mikor megismerték egymást, mint az első találkozásuknál, az első éjszakájuknál. Szokatlan volt. A sztereotip törvényszerűségek mást diktáltak volna, de hát vannak kivételek, úgy látszik ők azok voltak.
Egy januári hideg napon este nyolc körül a nő arra figyelt fel, hogy férfi furcsán félrebillent fejjel ül a széken és szaggatottan veszi a levegőt. Odalépett hozzá:
- Mi a baj? Rosszul érzed magad? Gyere, segítek lefeküdni és pihenj. Túl sok volt neked ma az, hogy egész délelőtt járkáltál hivatalról hivatalra. Nem is ettél délben. Gyere, segítek!
A férfi felemelte a fejét és ránézett. Szemében hála és szeretet volt. Halkan, erőlködve szólalt meg:
- Kicsim! Most már tényleg itt az idő, amikor el kell engedned. Úgy érzem nincs tovább. Tényleg elfogyott az erőm. Köszönök neked minden pillanatot, amikor szerethettelek és köszönöm azt a szerelmet, amit veled ismertem meg. Köszönöm az életet neked. De most már vége. Ne haragudj rám. Én maradnék, de azt hiszem nincs tovább.
- Csittttt! - Ez olyan varázsszó féle volt közöttük. Amikor valami olyanról szólt egyikük, ami a másiknak fájt, vagy éppen rossz volt mindkettőjüknek. Ilyenkor bármelyikük kimondta, hogy „csitt”, vége lett a „témának.” Mintha egy szót sem szóltak volna róla. Nagyon jól működött. Legtöbbször nevetve folytatták a beszélgetést ilyenkor.
- Hallgatsz el rögtön! Nem mégy te sehová. Megtiltom! Húsz évet ígértél és azt be is fogod tartani.
Három napig volt a férfi az intenzíven, azután két hónap kórházi kezelés, a végén a koszorúér szondás tágítása. Minden nap délelőtt, délután egy-egy órára benn volt nála, amikor már látogatni lehetett. Este pedig az ügyeletes nővér jóindulatán múlott, mikor ment haza. Ételhordóban vitte a kedvenc húslevesét, és mellé mindenféle finomságokat. Ő sokszor csak egy szelet kenyeret evett valami olcsó felvágottal, mert mindent a párjára költött a megfogyatkozott pénzből. Hiányzott este, amikor lefeküdt. Hiányzott a hozzábújás, ahogy a fejét a vállára hajtotta. Hiányzott éjszaka, amikor felriadt és nem tudott mellésimulni. Hiányzott reggel, amikor arra ébredt, hogy párja ül a heverő szélén és mosolyogva figyeli az ő ébredését. Ilyenkor maga mellé rántotta és csókolóztak egy jóízűt, vagy éppen még „tovább is léptek”.
Lefogyva vitte haza, de ragyogóan érezte magát a párja. Szinte megfiatalodott - még az ágyban is, pedig már a hetvenediket taposta.
Szép évek következtek. Fogytak a könyveik is. Nem szórhatták a pénzt, de a régen álmodott Korfui nyaralást végre össze tudták hozni.
A negyedik napon történt a baj. Az úgynevezett kishajós, egész-napos tengeri kirándulás egyik állomásán - egy varázslatos öbölben - fürödtek, amíg a parton a görög vendéglátók elkészítették a faszénparázson sütött húsokat, és kigörgették a hajóról az addig jégen hűtött boroshordót. Az egyenletes tengerfenéken egy alattomos gödörbe lépve csak süllyedt és összecsaptak a hullámok a feje felett. Arra eszmélt, hogy a férfi a parton csókolja, ami persze nem csók volt, sokkal inkább mesterséges lélegeztetés. Sugárban tört elő belőle a lenyelt sós víz, beborítva a férfi fejét. Erőtlenül próbált érte bocsánatot kérni, de aztán már mosolygott is, mert ezt hallotta:
- Csittttt! Nem csak én ígértem húsz évet, de te is, így aztán nincs menekülés Poseidonhoz, maradsz mellettem!
Visszamosolygott és halkan csak ennyit suttogott:
- Igenis. Kivételesen most neked van igazad, de először és utoljára.
Nevettek. Az útitársak megkönnyebbülten szóródtak szét mellőlük. A görög kapitány is azon gondolkodott, hogy jegyzőkönyvezze-e az eseményt, aztán legyintett egyet. Minden rendben. Minek dolgozzon?
Két csodálatos év következett. Szinte minden percüket együtt töltötték. Talán az életük lelassult kissé, de az egymásra figyelés, a szeretet - sőt a szerelem - még ugyanúgy érződött, mint régen. Vidáman iktatták „törvénybe”, hogy vannak kivételek - ők azok. Szeretett a kerti lugas alatt ücsörögni a férfi által eszkábált asztal mellett, az ormótlan nagy székek egyikén. Mennyire örültek, amikor elkészültek. Örültek, mert az övéké volt, maguk készítették, mint ahogy a kis házat is állandóan toldozták-foltozták. Tisztaság és rend volt mindenütt - és szegénység. Szegénység, de az a derűs fajta szegénység, amit egymás mellett talán észre sem vettek, mert mégis ők voltak a leggazdagabbak a világon, övéké volt a másik és önmagukat adták érte ajándékba.
Aggódott érte. Néha azt vette észre, hogy a férfi arcán a fájdalom fut át, de ha szembe fordult vele, akkor már mosolyt látott és azok a kék szemek huncutul csillantak fel. Sokszor végiggondolta, hogy miért nem valamikor fiatalon ismerték meg egymást? Jó lett volna - talán -, de ha a sors így rendelte, akkor annak célja lehetett. Vele megismert egy olyan érzést, amit előtte képzeletében sem élt meg. Mellette nő volt, mint még soha. Nem tudta megfogalmazni mit érez és a férfi sem. Sokat beszélgettek erről, de nem tudták szavakba foglalni. Tegnap este valahogy így folyt ez:
- Mit szeretsz bennem?
- Nem tudom… Talán azt, hogy létezel. És te bennem?
- Azt, hogy létezel, és nekem létezel. Nem baj, hogy öregszem? Szépnek találsz még?
- Öregszel? Dehogy! Fiatal kislány vagy. Egy fruska, aki első szerelmét éli. Nekem a legszebb vagy, az egyetlen nő a földön.
- És nekem az egyetlen férfi vagy. Szeretsz még?
- Szeretlek, azzal a szerelemmel, amit veled ismertem meg, ami csak a mi titkunk, soha senki rajtunk kívül nem ismeri ezt.
- Szeretlek. Épp úgy, mint amikor először öleltél magadhoz. Ezt a szerelmet mi teremtettük. Szeretlek.
- Szeretlek, kicsim.
Boldogan bújtak egymáshoz. Arcukon a ráncok mintha kisimultak volna. Mosolyogva néztek egymás szemébe. A kék szemek épp úgy tűzzel telve ígértek boldog perceket, mint régen. A férfi a szájára hajolt és a csókja ugyanaz volt, mint amit már ezerszer érzett, amivel nem tudott betelni soha. A csókjuk több volt, mint egy szeretkezés.

*

Tavaszodott. A hóvirágok nyíltak elsőnek, de a barkaágak rügyei is duzzadni kezdtek. A kertben a hófoltok egy reggelre eltűntek. Tervezgették, mit és hová ültetnek. Túl nagy területtel már nem akartak bajlódni konyhakertként, inkább a virágoknak adnak helyet, és a szép pázsitnak. Minden megvolt itt, amiről valaha álmodtak - talán csak a patak hiányzott a kert végéből, de a szomorúfűz a kertkapu mellett ott lógatta az ágait, alatta ott állt a pad, ahol nyári estéken egymás kezét fogva ültek, és nézték a csillagos eget.
Szombat volt. Két napra főzött minden hétvégén. Korán ébredtek. A férfival együtt megpucolták a zöldségeket, a krumplit a leveshez és a leendő rántott hús mellé köretnek. Valami süteményt is sütni fog. Talán zserbót - az ő kedvencét, a kedvéért. Ha ettek, mindig jó érzéssel nézte a férfit. Tudta, hogy volt időszaka, amikor szinte éhezett, kárpótolni akarta érte. Mindent elfogadott, bármit tett elé - egyedül a sárgarépa főzelékkel kapcsolatban közölte, hogy ha olyat kap, akkor világgá fog menni. De azt ő is utálta, így soha nem került az asztalra. A férfi megkérdezte:
- Kicsim, segíthetek még valamit?
- Nem. Most már ez egyemberes, csak láb alatt lennél.
- Akkor kimegyek a kertbe. Szeretek ott nézelődni. Ilyenkor újjászületik a világ. Jó látni.
- Menj! De vegyél fel kabátot, mert még hideg van és tegyél sapkát is! - Elnevette magát, mert tudta, hogy a párja soha nem vesz fel sapkát. Fiatalon büszke volt hollófekete hajára azért nem hordott, aztán meg már hozzászokott, és kényelmetlennek találta. A haja mára már hófehér, és alaposan megritkult, de mégis jó volt néha összekócolni. Szerette a fejét a mellére vonni.
- Rendben. Hallgatok rád. Ha nem azt tettem, akkor utólag rájöttem, hogy igazad van. Mi lenne velem nélküled?
- Na, mars a kertbe!

Bekapcsolta a rádiót. A Petőfi adón régi slágereket forgattak. Szerette a dallamos, romantikus zenét. Sürgött-forgott a konyhában, észre sem vette, hogy már két órája nem látta a férfit. Furcsa érzés kerítette hatalmában. Nyugtalankodott. Soha nem telt el ilyen hosszú idő, ha együtt voltak, hogy nem lépett mellé és ölelte magához, egy puszit ne adott volna az arcára, hogy ne „vallott” volna kedvesen újra, és újra szerelmet. Nyugtalan lett. Félt. Nem tudta mitől, de félt. Felkapott egy kabátot magára, és egy szál papucsban szaladt a kertbe. A férfit sehol sem látta. „Egy helyen lehet - gondolta - a fűz alatt a padon ülhet.”
- Na, majd össze fogom szidni, mert ebben a hidegben ne ücsörögjön ott.
Sietett, ha nem is összeszidni, de gyorsan beterelni a házba.
A férfi valóban ott ült a padon. A hátát a fának vetette. Kezét a térdén nyugtatta, egyikben pár szál hóvirág. A fel-feltámadó szél kócolta ritkás ősz haját. Arca hófehér volt - vagy talán inkább halott-fehér, csak kék szeme világított szinte természetellenesen, nem váltott fakóra.
Megállt előtte. Nézte. Nem gondolkodott. Nem tudott gondolkodni. Érezte, hogy könnycseppek gördülnek az arcán. Csak nézte. Aztán lassan odalépett a padhoz és leült mellé. A vállára hajtotta a fejét, a kezét markába fogva melengette és halkan beszélni kezdett:
- Becsaptál, kedvesem! Húsz évet ígértél, és nem tartottad be a szavad. Becsaptál! Így tartod be az ígéreted? Ki fogja nekem az ágyhoz hozni a reggeli kávém? Ki ad nekem reggel egy napindító csókot, ki ad majd jóéjt puszit? Ki fogja dicsérni a főztöm? Ki fogja nekem azt mondani, „Kicsim, te vagy a világon a legszebb”!? Miért hazudtál nekem, kedvesem? Követelem a húsz évem, az az enyém, megígérted!
Mosolyogva sírt. Hangtalanul, csak a teste rázkódott a fájdalomtól. Egy puszit adott a férfi hideg ajkára és suttogva szólt hozzá:
- Menj, kedvesem, megbocsájtok, de várj ott rám, és semmi angyalka ne kerüljön az utadba. A hűség a mi kincsünk. Nem engedlek el, csak kicsit most majd „nélkülem-nélküled” kell élnünk. Nem sokáig. Érzem. Tudom. Hiszem. Ne szólj semmit! Érted? Ne szólj semmit! Hallgass!
Már zokogott. Azzal a kétségbeesett fájdalommal, amit csak a halál jelenléte válthat ki a lélekből - és rákiáltott a férfira:
- Hallgass! Érted? Csitttttt legyen! Csitt! Csitt! Csitt… kedvesem… én szép kedvesem… csitt legyen!

petruchio•  2018. december 12. 16:43

LANGOLIEREK*



Egy zökkenése riadt fel. Az őszi nagy esők itt a dombok között alaposan kiharapdálták az út szélét, az olcsó murva-kátrány keverék hamar megadta magát.
Oldalra nyúlt, a kezét kereste, de csak az anyjának vásárolt TESCO-olcsóságokkal megpakolt nagy utazótáska akadt a kezébe. Furcsa volt, hiszen látta maga mellett. Látta a mosolygó arcát, mint mindig ébredésnél. Érdekes ez. Nem szeretett mosolyogni, el is mondta, hogy inkább mindig komoly, de vele bizony mindig mosolygott ha nem éppen nevetett. Szerettek nevetni együtt és tudtak is mindenen. Néha könnyezve, de mindig egymásnak örülve. Furcsa volt, hogy hirtelen eltűnt mellőle. Szinte a hangját is hallotta - mint bármikor ha mellette ébredt:

- Kicsi lány, mit álmodtál? Hol az első csókod Kedvesem?

Hát tényleg álmodott akkor csak az előbb itt a buszon. Persze, hiszen csak holnap fog utána jönni. Szétnézett a buszon. Munkában megfáradt arcok, bóbiskoló emberek, nyűgös kisgyerekek, alig páran.

Nézte ahogy a fények futnak a jármű előtt. Hét órára járt az idő, az óra visszaállítás miatt már sötétedett. Az éjszaka harapdálta a világot. Bokrok, fák villantak a fénycsóvába és váltak semmivé egy pillanat alatt. Egy régi film jutott eszébe: LONGOLIEREK, amik falták a világot. Összerázkódott. Rossz érzése támadt.

*
Pontos időben - fél nyolc után két perccel - érkezett a falu hangzatosan "autóbusz pályaudvar"-ának nevezett buszfordulójába. Döccenve állt meg az öreg busz, sziszegve nyíltak az ajtók.
Ahogy a lépett le a lépcsőn majdnem felkiálltott. Ott állt ő, mosolyogva nézett rá. Ahogy cibálta a szűk járaton a súlyos táskáját végig az arcát nézte. Ilyen még nem volt. Mindig ő várt rá. Hogy került ide?
Lelépett a vörös díszburkolatra, amikor megremegett a kép és csak az üres padok voltak előtte. Levágta a táskát a kőre és megdörzsölte a szemét. Úgy látszik az utóbbi napok feszültsége játszik az idegeivel.

Vagy csak a LANGOLIEREK működnek gonosz módon?

*

Anyu háza nyolcszáz méterre volt. Nem hosszú út, máskor szinte szaladva megtette, de most fáradt volt. A parknál úgy érezte, hogy egy percre le kell ülnie egy padra a templom előtt. -Te jó ég - nevette el magát - ez meg, hogy lehet. Ő ült ott és ránevetett. Nevetett rajta, hogy a táskájával kínlódik. - Na ezért kapni fogsz - szólt hangosan.
A harang kondulása ráztam meg a levegőt, a fákat, őt magát is....és a kép szétesett. Csak a szépen lakkozott üres pad állt előtte. Megijedt. Ennyire ki van merülve?

Vagy tényleg a LONGORIEREK falják körülötte a világot?

*

A cukrászda még nyitva volt. Párszor ide beültek - jó volt a fagylaltjuk. Nevetve számolgatták mire elég a kis pénzük. Izzadt a nehéz táskát cipelve. Belépett.
A fiatal kiszolgáló srác a pult mögött bóbiskolt. Üres volt a fogyasztó-tér.
De nem is, hiszen Ő ott ült a sarokban . Mosolyogva intett felé és az asztalra mutatott ahol két púpozott kehelyben álltak a nyalánkságok. - Honnan ennek ennyi pénze? Na majd kifaggatom és összeszidom miért költ ilyen sokat - persze tudta, hogy nem fogja összeszidni. De azért egy pici pofont lekever neki, mit bujkál így előle.
A pultnál megszólalt a srác:

- Hová-hová hölgyem? Itt van kiszolgálás. Mit adhatok?

Megtorpant. A cukrászda üres volt. Ketten voltak a sráccal. Senki más.
Csak intett fáradtan és vonszolta kifelé a táskát.

LANGOLIEREK?

*

Befordult a Diófa utcába. Már nagyon elfáradt. Félt. Furcsán érezte magát a kihalt utcában. Nem értette miért képzeli maga mellé Őt. Nem tudta mi történik. Mindig realistán tudod gondolkodni. Most mintha nem önmaga lenne. Valami történik amiben ő is szereplő, de nem ért belőle semmit sem. Mi történik?
Mintha a diófák lenyúlnának az ágaikkal és simogatnák. Ez lehetetlen. Felnézett. Méterekkel fölötte mozdulatlan ágak, még szellő sem rezdül. Néhány levél pattanva válik le az ágról és keres magának helyet a járdán vagy a szépen karbantartott árokban.
Már vágyta, hogy a "közös ágyukban" megpihenjen - igaz ma még csak egyedül - de holnap már Vele. Igaz anyja kitiltotta, de mégis engedte, hogy újra eljöjjön - talán utoljára? Nem, az nem lehet. Úgyis el fogja érni, hogy jöhessen.
A hidegtől reszkető kézzel kereste elő a kertkapu kulcsát. Persze a kis-táskája alján volt.
A tuják mellé érve felnézett az égre. Furcsa volt a sok-sok csillag, középen a telihold - mint "akkor" éjszaka. Mi történt? Az előbb súlyos eső-felhők borították az eget. Lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta újra csak a sötétség borult rá.

Tényleg léteznek a LONGOLIEREK?

*

A házba belépve felkattintotta a kapcsolót és a spórolós fényben - a táskát ledobva a konyha előtt - fellépett a két lépcsőn az ebédlőbe és balra az anyja szobájába lépett.
Feküdt az ágyon, a TV-t nézte, illetve szokása szerint bóbiskolt. Riadtan ébredt amikor óvatosan megsimította az arcát. Ijedten nézett rá. Erőlködve igyekezett felkelni, segített neki:

- Szia Anya! Jól vagy?

Az anyja furcsán nézett rá:

- Szervusz lányom. A telefonod elromlott?

- Nem. Ki volt kapcsolva. A család nem keres, mástól azon nem várok hívást. A "vele" telefon be van kapcsolva, de Ő meg valamiért nem hív.

Az anyja csak nézett rá. Valami sajnálat fénylett fel a szemében:
- Nem tudott a barátnőd elérni. Többször keresett. Aztán végül engem hívott.
- Miért? Történt vele valami?
- Vele nem..
- Akkor? Anya mondd már, mi történt?
- Ülj le lányom.
- Miért anya? Mi történt? Mond már! Félek.
Az anyja két kezébe fogta az arcát és halkan csak annyit mondott:
- "Ő" meghalt.

Csak állt. Remegett. Néma volt. Arcizma sem rezdült, csak könnyeit érezte ahogy folynak az állára. Megtántorodott, de aztán erőt vett magán:
- Anya. Most kicsit lefekszem. Fáradt vagyok. Kérlek, hagyj magamra!
Lassú léptekkel elindult. A kandalló csempéjén húzta végig a kezét. Csukott szemmel ment, vakon is látta hol jár. Automatikusan nyúlt a kapcsolóhoz, felkattintotta, de a szemét nem nyitotta ki. Leült az ágyra a nagy falitükörrel szemben. Ringatni kezdte a testét. Egy dalt dúdolt, halkan, fájdalomtól rekedten. Valamikor -egy pár lépést -erre a dalra táncolt vele. Csak egy simulás volt, csak épp hogy bőrük összeért - meztelen voltak.
Száján a hangok szűkölve törtek elő. Nem gondolt semmire, csak érzett. Minden sejtjében őt érezte.

Kinyitotta a szemét. Előtte a "földig tükör"-ben ott állt Ő és mosolygott és halkan ennyit mondott:
- Nyugodj meg Kicsim. Veled vagyok, benned élek. Szeretlek.

Felüvöltött:

- Rohadt LANGOLIEREK, öljetek meg engem is!

Zokogva dőlt el az ágyon - ott ahol mindig egymást keresték a zaklatott éjszakáikban.

*

A zsalu mögött furcsán, tisztán egy madárka éneke szűrődött be.

A világ haldoklott körülötte.

Hallotta a LANGOLIEREK undorító csámcsogosát, az Úr 2013 esztendejében Szent Mihály napján.

*
(Langolierek Steven King regényében az időt és teret "zabálják" fel)

petruchio•  2017. december 26. 17:13

Megkésett ajándék

Jelesebb ünnepekkor sokszor visszanéz az ember a múltba - mi volt jobb, vagy mi volt rosszabb. Legtöbbször a "jó" győz. Valahogy régen minden jobb volt. A karácsony az egyik legmarandóbb ilyen ünnep. Sokszor visszalépek én is a gyermekkoromba - és mindig eldöntöm, hogy jó lenne újra gyermeknek lenni.

Még felrémlik a kezdet amikor még hittem a Jézuskában, hittem az imát. Még meglepett a karácsonyfa. Talán nem is az ajándékok a fa alatt. Mi szegények voltunk. Legtöbb ajándékom ruha, cipő volt ami amúgy is szükséges volt - hát megkaptam ajándékként. Sokáig örültem ezeknek is, de aztán az ovis társak - majd iskolás osztálytársak - örömteli beszámolói a sok játékról elszomorították a szívem - hiszen valódi ajándékot szinte soha nem is kaptam.

Emlékszem azokra az időkre, amikor már "kiléptem" a mesevilágból és anyámmal együtt készültünk a karácsonyra. Szép volt.

A szegénység nagy ötletadó ám. Láttam már sok karácsonyfát, a mai világban a technika minden csodájával - régen csak a gazdagság mutogatásával - de merem állítani a MIÉNK volt a legszebb.

Anyámmal a karácsonyt megelőzően pár nappal átnéztük a "tavalyi" maradványokat - a féltőn becsomagolt "fahegyet" ami agy csavarosra fújt üveg-sipka volt, a girland szalagokat, a festett diókat, az apró, ezüsttel átszínezett fenyőtobozokat. Jót nevettünk amikor egy apró - már alaposan megaszalódott - alma is a kezünkbe került.

Ritka volt akkor még a csokoládé, részben a boltokban is, de főként az ára miatt. A csomagoló fóliáját soha nem dobtam el - jó lesz az majd a karácsonyfa díszekhez. Hol ezt, hol azt - ötlet volt - csomagoltunk bele.

A szaloncukor - még az olcsó fajta is - drága volt nekünk. Anyám gyártotta a szaloncukrot. Mivel anyám és apám is a cukorgyárban dolgozott, a mi szaloncukrunk alapanyaga a melasz volt. Ez a cukorgyártás utolsó előtti terméke. Egy-két darabot könnyedén ellehetett hozni, s bizony nálunk ez helyettesítette a cukrot az ételekbe is. Az ízére még ma is emlékezem.
Anyám felhígította újra, aztán némi vaniliás cukorral, vagy más ízanyaggal megbolondította és apró formákba öntötte. Én pedig a csokiborító sztaniolba (így neveztük az alufóliát) csomagoltam, madzagoltam és mehetett a fára.

Örültem a karácsonyfa díszítésnek. Amikor este kész lett, a pár gyertya is rajta volt néhány csillagszóró társaságában, boldog voltam.

Boldog mindaddig, amíg az ajándékok kibontására nem került sor. Azt nagyon útáltam. Tényleg szegények voltunk és minden ajándékom kivétel nélkül ruha, vagy cipő, vagy bármi más volt, amire egyébként is szükségem volt. Nekem ezek nem ajándékok voltak.

Mindig érdekelt a betűvetés. Csoda tudja hogyan, de még iskolás korom előtt megtanultam írni és olvasni. Mivel egyetlen könyvünk volt minden évben - a Kincses-kalendárium - az volt az én tanuló könyvem. Néha egy-egy ujság is hazakerült - én minden betűjét elolvastam. Egy idős néni a szomszédban néha megszánt és adott kölcsön könyvet - de hát az mind érhetetlen volt nekem, általában régi szerelmi történetek amik nem sokat mondtak egy öt-hat éves kölyöknek.

Még nem jártam iskolába, amikor karácsonykor bizony "duzzogva" bontottam az ajándékaimat. Anyáméknak is feltünt. Amikor elmondtam, hogy nekem ez nem ajándék - Anyám a poroszos nevelési stílusában két pofont is adott a ruhadarabok mellé. Apám csak nézett rám. Szomorúságot láttam a tekintetében. Bevallom Apámat jobban szerettem mint Anyámat. Ő megfontolt, higgadt ember volt, csak a jót tanultam tőle.

Akkor karácsonykor is megfogta Anyám kezét és nem volt több büntetés. Eltelt az éjszaka. Reggel - szokás szerint - együtt aprítottuk a tejeskávéba a kenyeret és kanalaztuk Anyám pörölése közben: - mindig locs-pocsot csináltok az asztalból.
Mi jót nevettünk. Apám nem csak szülőm, de barátom is volt - amíg élt.

Reggeli után elszívott kinn - benn tilos volt a cigi egy spanglit aztán megfogta a kezem és huncut szemekkel annyit mondott: - Imi, én úgy láttsm, hogy éjszaka még visszajött a Jézuska és valamit tett a fa alá. Rohanás a fához, és tényleg egy csomag volt alatta ráírva: IMINEK. Gyorsan kibontottsm és elsírtam magam. Négy könyv volt. Egyre emlékezem még: a Légy jó mindhalálig, ami a kedvencem lett. Pár nap alatt mindet kiolvastam - s nem csak egyszer.

Aztán Apám elmondta a titkot is: a közeli kertésztől kunyerált könyveket - gazdag volt az illető - persze le kellett az árukat dolgozni nála a kerti munkákban.

Valódi karácsonyt teremtett nekem - köszönöm ma is.

Már iskolásként könyvtári tag lettem, kinyílt nekem a világ. Legtöbbször a könyvtáros néni kikérdezett a könyvek tartalmáról, mert nem akarta elhinni, hogy hetente négy-öt könyvet is elolvasok.

Felnőttként is maradtam a könyvek rabja. A francia klasszikusoktól kezdve az avangard amerikai iradalomig mindent elolvastam, de ma is a világ legszebb története nekem NEMECSEK ERNŐ élete - csupa nagybetűvel.

petruchio•  2017. november 28. 05:45

Egy éjszaka Belgrád felé (novella)


1978-ban - tehát így is úgy is - egy elmúlt világban, a sógorom ötlete nyomán elkezdtünk szervezni egy utat Szabadkára - természetesen ez is a "bevásárlás" jegyében /Magyarok vagyunk - vagy mi a fene!!!/.

Akkor még vízumkérés, valuta igénylés és a többi, szóval babrás munka volt, de vágytunk már valami "nyugatira". Az akkori sláger cikkek: FA szappan, kozmetikumok az asszonyoknak, Beatles, Rolling Stones, ABBA, Deep Pourple, Led Zepelin stb lemezek, esetleg némi tiszta szesz /itthon csak patikában lehetett venni/.

Útlevél, valuta a kezemben már amikor beütött a ménkű - a sógorom lebetegedett így a "trabantos" út a kútba esett.

Makacs ember voltam /vagyok is!/, döntöttem: én bizony megyek és ha már megyek akkor egyenesen Belgrádig...lássak valamit is ne csak a szabadkai piacot.

A Moszkva - Athén vonattal utaztam, este fél tíztől másnap reggel fél nyolcig. Hosszú út volt.....nem várt élménnyel...és tanulsággal.

A fülkében ahová a jegyem szólt két idősebb hölgy utazott. Mint beszélgetésük során kiderült Bécsből utaztak Belgrádba, vélhetően a vonaton ismerkedtek meg, mivel életüket mesélték egymás szavát továbbszőve. Jó darabig - szemem lehunyva, szundikálva - hallgattam az unokák dícséretét, az otthoni személyzet szidását és egyéb lelki bajaikat, mikor valahonnan előkerült a "régi életünk" téma....és a következőket hallottam: /talán nem szószerint így hangzott el, de a lényeg ez volt/.

- Drágám, hidd el nem is ezen a mocskos országon utaznák keresztül, de nem volt más megoldás, sajnos a fiam nem ért rá és nem tudott elvinni a Merszídeszével...

- Óh Kedvesem, én nem is szeretek kocsival ilyen hosszú úton, ez kényelmesebb, de ebben az országban és se szeretek lenni. Pegid milyen szép világ volt ez amíg nem jöttek a kommenisták!

- Ne is mond! Ez a sok tahó bitorol most mindent. Tudod a mi uradalmunk is valami szegínyház lett. A rózsáimat - ha még megvannak - most loccsos prolik szagolgatják, rohadjonak meg!

- Tanulatlan, cseléd népség!

Szóval így ment ez órákon keresztül, hol szundikáltam, hol felriadva őket hallgattam. Volt véleményem a beszélgetésükről de kérdezetlenül nem akartam megszólalni. Jobb a béke!

Aztán egyszer csak ezt hallom:

- Szerinted ez a fiatalember alszik? Tudod felrakják ám a kommenisták az ügynökeiket a vonatokra, nehogy bajunk legyen!

- Alszik ez, úgy szuszog - hallhatod /na itt kezdtem megsértődni/

- Vigyázzunk azért, bár ahogy elnézem, ez nem valami proliivadék, annál finomabbak a vonásai /hú, még a végén kiderül hogy "kékvérű" vagyok/

- Proli ez is szerintem. Értelmes ember már nem él ebben az országban.

Na, itt elszakadt a cérna. Kinyitottam a szemem, a két öreg hölgyre mosolyogtam /meglepődve néztek rám, de kíváncsian is egyúttal/..

- Hölgyeim. De bizony prolivadék vagyok. Anyám a Tüköry uradalomban volt cseléd, apám meg napszámos. Én meg gumicsizmában jártam télen iskolába. Villanyunk sokáig nem volt, petróleum lámpánál olvastam esténként, vagy zseblámpánál éjszaka a takaró alatt /de sok pofont kaptam érte/. Itt élek ebben az országban. Nincs uradalmam, nem is fog lenni. Nem vagyok párttag, nem értek velük mindenben egyet és az eddigi munkáim nem kényszerítettek rá a belépésre. De kedves hölgyeim ..Magyar vagyok...és itthon vagyok...és itthon is érzem magam....és jól érzem magam. És szeretem József Attilát, Ady Endrét, Radnóti, de épp úgy Appolinert, Villont vagy éppen Síkszpírt /szándékosan az í-ket hosszan kitartva, az ő stílusokhoz igazodva mondtam/....de útálom azt a vendéget aki a házigazdának akar parancsolni. Úgyhogy kérem önöket, beszélgessenek az időjárásról, az unokáikról, a lakásukról ...vagy akármiről ...de ne szidják szülőföldjüket...az itt élőket. Emberek élnek itt most is. Jóéjszakát hölgyeim!!!!

Döbbenten és sértődően végigmértek.....némi undor is volt a tekintetükben....aztán a savószemű ../azonosíthatatlan szemszín/...megszólalt:

- Drágám, csitt! Ne keveredjünk!

Hát így is lett. A továbbiakban nem keveredtünk. Én elaludtam ők meg biztosan halkan beszélgettek ...ha volt kedvük....és halkan "nyalogatták" tovább sebeiket. És halkan undorodtak tőlem....tőlünk.....amíg a vonat szuszogott tovább Belgrád felé.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom