Megteremtettelek

Megteremtettelek. Szavakból teremtettelek,

mint Te önmagad templomát.

Én akkor is, én addig is.

Mire kivesz belőled létemnek csonka fénye.

Konok isten.

Ki elveszi az embertől mi neki jár.

Ha nem kap, elvonul, teremt újat, tüzesebbet.

Sebeidbe nézek.

Azt szeretem benned, Aki nem vagy,

Akitől menekülsz görcsbe ránduló zsigerekkel.

És mégis. Te.

Árnyaidhoz simultan

árnyaidhoz simultam

azon az estén, mikor soraid között

magamra ismertem, s a Többire.

Felvettelek. S felemeltél öntudatlan

tudva létezésemet.

Óarany-karmazsin-azúr.

Nem kerestelek. S mégis

mozdultál bennem suttogva, sziszegve.

Míg sorsomat meg nem formálta

törékeny-fehér kezed érceiddel.

Beleírtad létedbe létezésemet.

Magamnak. Hogy Téged is megteremtselek.

Legyél.

Legyek.

Némán nem lehet.

Csak a Halál és a Közöny

mi képes nyugton viselni fekete gyöngyöket.

Kárminba öltözöm, nehéz bársonyokba. Neked.

Könnyű selymeket csak a beteljesülés hozhat. Fehéret.

Lepedőket, melyeken álmodsz, vagy vétkezel.

Margaréták szirmait vágják pengéid. A gondolat.

A vágyaid fekete szobrát feltámaszthatom-e.

Nőiségem reszkető emléke elég-e, kell-e neked.

Érintésem. Érintésed megadásba döntő varázsa elér-e, még.

Még beleszeretkezni magam hangod eltévedt foszlányaiba

a majd-ok és most-ok kapujában.

Vágylak. Tisztán és bűnösen. Beléd törölni létemet

fehéren tajtékos öledbe.