petaluda blogja

Fekete fátylam széleit szorítjátok.
Te még.
Te már.
A sírásom Hozzátok el sem ér.
Te a homályban;
s Te a Fény előtt.
Mint elszakított IkerFi'k himbálóztok
vörösen izzó szemeim előtt.
Te és Te.
Halál és Sír.
Arcom fekete gerezdekben;
Télbe feketedjen.

Álmom voltál. Te.
S Te. Álmom lehetnél.
Álmodom.
Egy kabát hull a földre, bíborló ibolyák
feje hajlik az áprilisi délutánba.
Álmodtam.
Megálmodtam Kőrisfád lángokba borulását.
Ahogy a januári égbe emelkedik üszkös csóvákban.
Egymásnak feszülő Szarvasok agancsait, kövekbe törve.
Ikerlelketek foszlányai csapódnak rám,
mint lápba süllyedő csipke főkötőre a fekete gyökerek.

Te. Elvittél síromhoz.
Megmutattam a virágot, mit néma fejemre fonsz majd.
Nem hiszed.
Még.
Pedig a már-ok tornyai fejedre hullnak.
S Te.
Kinek hangját sem ismerem,
mégis beléd mosakodtam magam.
Te. Áttetsző lebegő szerető. Leszel-e?

Hófehér fátylam végeit fáklyába mártjátok
s löktök rajtam a kövek felé.
Te.
És.
Te.
Is.
S mégis, mit én látok, homályban lakó szemetek fel nem érheti.