Gyenge asszony viaszfénye

                                                                  /Levél Takács Zsuzsának/

Kedves Asszonyom!

Ígéretemhez híven ígéretéhez visszatérek.
Azt mondta "holnaptól nem". De; a mégis
azonban, ellenben kötőszók közénk lendültek,
mint gyermekek közé hintán a mosoly...
Politika a szerelemben?
A szerelmi háromszöget élesre hegyező
kezét figyelem innen. Törékeny lényét
a harmincévnyi bizarr játékban, ahol maga
a hűvös elmés királykisasszony jótékony
nagynéninek, nagymamának öltözve,
sweet mum-ot pózolva elbarrikádozott elefántcsont
tornyából ki-ki evezve ünnepnapokon.
Milyen bájos!?
Kacsójával ahogy rendezné a favonatok kisikló
rengetegét. Ugyan kérem. Nem tudja.
Magát sem. Tudja. Rendezni.
Kérem!
Ne rendezze!
"Ez a mese" már régen nem "az a" mese!
Erő. Erősnek álmodja az életet. Önmagát benne.
Higyje el, ez nem az erő. Sem ártatlan odaadó szeretet.
Ez csak elvetélt keserves vergődés. Maga a reményen kívül él.
Logikájának geometriai börtönében. Nézzen körül.
Mindenhol tüske és tüske. Fájdalom. Szenvedés.
Megbocsájtás nélküli vegytiszta lét. Sehol az ösztön.
Sehol a vágy. Szenvedésében nem lakik szenvedély.
Sápadt, mint a téli rózsák. Vértelen.
Mégis elméje szikráit úgy kavarja, mint aki teremtésbe
szórja magvait.
Anyát játszik havonta, kicsiny gyermeket táplálva
idegen világok fényével. Saját kínját neveli, nem a gyermeket,
ki Mester. Japán köntösben sétál az orhideák nélküli hóban s
közben siratja a nyarat. Szívét szorítja lágyan, mint mártírok
a képeken. Nem. Én nem hiszem el. Könnyei önző gyáva asszony
könnyei, ki egy másik asszony könnyeit szaporítják.
Mert megígérte.
Ígéretét adta egy keserű délelőttön.
De.
Csak.
Egy gyenge asszony viaszfénye maradt.
Lebegő. Szertefoszló. Értéktelen.