Bőgés

Rőt októberbe tévedt rigyető bikákra
visszamásít a meg nem fogant idő.
A legszebb ünő őszülő nászba vegyül
a Hold felé emelkedő ezüst ágakkal...
Habokban foszlik, fröccsen a vágy.
Tejszagú borjúk cuppantása olvad
eső után a meleg párába. Ritmusban.
Jön a nász. Jön a láz.
Arany koronát dörzsöl az éghez
megannyi hím. Hörögve villantják
agancskardjaik fényét egymásnak
feszülve. Lüktet a vér a fekete iszap
vörösre vált.
Szaglik a föld öle magot hullat oda a
magány. Ágakat gyűr maga alá a láb.
Keresi, kutatja éhét tagadva bika bika
után. Orrlikaikon át lebeg a felajzott remény.
A jövő. Az egyetlen emlék. A fennmaradás.
Bőg. Hasít. Karmol.
Ugrik. Feszül.Vár.
A nász tüzébe barnul az éj
a tikkadt erdők, a sápadó táj.

Október rőt pántlikákban repked,
mint kifulladt tüzek hullámzó nyelvei...
a legszebb ünő előtt a Hold
termékeny terhét nevelgeti.
Egyetlen emlékét.
A jövőt.