Az Atya Gyermeke

Mint jóságos fehér-szakállú Nagyapó ült a Földön szétszórt Csecse-Becsék között, nyála kicsordult megnyílt ajkán, ahogy alkotott. Gyúrta az Anyagot.
Az ébredő Napot, a Fényt, a Lehelet meleg fodrait, ezernyi Gondolatot, Bánatot, a Pillanatot. Minden vágyát múltat s eljövőt, távoli Univerzumok Meséit.
Mosolygott, kacagott, mögötte suhantak szelíd Angyalok. Dolgait tette a Világ. S aztán nagyot sóhajtott; nézte balról, majd jobbról, csodálkozott, mint egy Gyermek őszinte tekintettel bámulta Teremtményét. Majd sírni kezdett. Tudta, hogy engednie kell. Túlra. Tette. Ide vezette...
----------------------------------------------------------------------------------------
Emlékszem...álltam egy alkonyatba forduló utcán, ólmos mozdulatokba vesztek az emberek. Egy oszlopnak támaszkodtam. Arcomat s színes szoknyámat fújta a szél. Lecsuktam a szemem. Mikor felnéztem befordult a sarkon. Hetek óta nem láttam. Törékeny szép teste közeledett. Csupa szürke színek. Egy magas férfi ért mellé, az Idő kicsit megmerevedett...kis táska volt kezén benne az élete, s az utca meg sem rezzent a Fénytől, mi az Égig emelkedett..............................................................................
én még ilyen gyönyörűt sohasem láttam....

                          /Atyámnak/