A szerelem erejével

Hangomba öltözik erdőd,
s tisztásod virágai szürke
ködökbe merülnek......
néha szarvasok járnak oda
hol egykor ölelésünk sóhaja
ízzott az októberi alkonyatban;
elidőznek megfagyott nyomainkba
dőlve, kergetve a deres reggeleket.
Már nem vagy. Velem. Nem.

Mint nehéz barna lepke,
halálos szárnyaimra emelkedtem
azon a reggelen, s örök tündérálomba
repültem kőrisfák szívébe.
Tekinteted üresen követte
kimerült táncomat, míg valahol
a Holdba zuhantam.

Már nem vagyok.
Karod lendülését lüktetik a lombok,
kemény melledre ereszkednek az acélos percek.
Ahogy távolodsz elvékonyodsz az éjben,
mint sírásom hajnalonta,
s áttetsző leszel, könnyű, mint a lelkek
nyúlok feléd, de már nem érlek el.

Csend van, s csendek jönnek;
a falak bőrét némán hasítják
vörös kések éjfél után...
a szerelmes sikolyok emléke
nyakamra szorul hosszan, kitartón;
hagyom.
Már.
Hagyom.