A nagy anya

Az időn kívül élsz.
Nyilaid hegyeken túlra célzod
s magod megannyi edénybe szórod...
Engem fog a Hold. Az idő.
Az erdő nyújtózó villámai közé
ha kényszerít természetem
átkos-áldott szaka. Megpihenek.
A Föld méhe felé kucorodva méhem fordítom
guggolva görcsökben oda.
Oda, hol majd farkasok szagolják vérem;
s a körök, melyeket sápadó lábfejem rajzol
az éjben, megtelnek fénnyel.
Aranyló szoknyám reszkető
térdeim fölé emeled kapkodva,
s hasam gabonatárolóiba markolsz,
falsz vadul, cserépjeire hull a test
dárdád ritmusára, s a szálak mintázata
spirálba fordul...
az idő......ahogy kitelik Gaia szemérme felett
rázkódva sikoltón kitolom a Holdat
s megfogant magod.....de nem hallhatod
mert Te az időn kívül élsz.

                         /Erich Neumannak/