A küszöbön túl

A küszöbön már.
Turmalinszín’ madarak ölén ring fehér bárkám,
vagy csak az angyalok…
Csak angyalok öle reszket, rázkódik kínom felett;
testem alabástrom vonalai karmazsin cérnaként szakadnak szét a táguló fényben.
Szagotok orromba tolul.
Mint páfrányok seprűje, hajatok szelíden legyez,
karotok, medúzák kék csápjaiként ölel és fojtogat. Most;
mikor üszkös mellem örökre a mennybe keményedik. Nélkületek.
Kacagjatok.
Kásásan fanyar húsotok férgek bűne lesz. Forró kútjaitokhoz keselyűk ülnek,
míg álmodó kedvesetek tomporára sistergő nyálatok hull.(Ön)Tudatlan.
Óh, mit tudtok ti vágyaimról.
Mit tudtatok?
Álltok a szirten össze sem gombolt kabátotok alá csap a hajnal, ahogy szétosztjátok
aranyló múltam utolsó foszlányait, s tékozlón szórjátok a haragos szélbe szét,
aztán erőltetve keresitek színeim;
Mikor nyelvem bársonyába tört erős falloszotok ..,
mikor combjaimat markolták izzadó tenyereitek az utolsó tusáig szorítva
szoknyámat cafatban is.
Mint kisfiúk anyjukat nem eresztve…
Homlokotok ezüstjéből iszom véretek. Nézzetek.
Emlékezzetek.
Leeresztett hajam sáfrányos libbenésére, kamaszos combjaim ruganyos mozdulására,
asszonyos csípőm telésére, fogyására.
Vállaim szögeire feszített testetek nyögéseire. A csendre.
Mi eljött.
S jön el.
Ahogy nyaltátok vadul eleresztett melleim gyümölcseit, bele sem harapva, mintha a bűnben is
a bűntől rettegnétek örökké.
Kacagok. Felettetek vagyok idefenn és alul.
Ölem titokzatos bilincse csilingel fületekben majd minduntalan. kínokra kárhozott tébolyult
farkasok szagoljátok nyomom vonítva az égre.
Eresszetek.
Tekintetem kobaltkék tekintetembe gabalyodó lényetek, létetek szálait lefejtem, eresztem;
Hagyom.
Könnyeim belétek égő mintái elpárolognak, ahogy kézen fognak fénytestű vőlegények,
menyasszonyok.
Belehalok.
A küszöbön túl
örök istennőtök
vagyok.