Valahol valahogy,,,

Rám alkonyult, a lépcső szélén, rég ültem már itt. Mégis olyan kedves ez a hely,

néma kérdőjel a táj, mosolyt csal arcomra, mert érzem valahol, ez a táj nem halott

mert érzi hogy itt vagyok,  hat rám figyelme, ereimben érzem, mozdulataim követik

láthatatlan szemek. Néha megmozdul egy ág, zörren itt-ott, megmozdulni vélem azt a fát,

mintha körém gyűlnének, mint apró gyerekek, zöld nadrágban, barna cipőben, virág mintás ingben,

olyan igazi poros mezei illattal, szél fuvallattal, ezer apró rovar zöngéssel…

Kezemen mászik egy apró bogár, keresi útvesztőjét, de rajtam kitaposott ösvényt nem talál

hírtelen kibontja szárnyát, felzúg hajtóműve, hangosan odébb áll…

Csillagok bújnak egymás után az égen, szüli szemeit a égbolt, olyan furcsa most ez az est

képzeletbeli valahogy, és mégis valós, felszakítja bennem az élni akarást, még rohanni így

ahogy vagyok, tovább. Felnyitotta szemeit a város, apró sárga hunyorgások, hangos kiáltás

kutya ugatás, menni kéne már, hideg a vas amin ülök, de marasztal még a földbe vájt apró lyukak

zenészei, ezernyi tücsök…

Fekete táj, apró szemek, lent a földön, fent az égben, olyan hasonló,

- zsivaj,-

 mégis a magam nyugalma ez…..