Szüleim

Szüleimmel mostanság elég sok időt töltök el, fájó és egyszerre jó érzéssel tölt el a közelségük. A kor ami már rágja testüket, fájdalmuk néha túl sok, pedig igazi vasemberek mind a ketten.Mi ezt a kort így ahogy ők megérték, biztosan nem fogjuk, ahogy figyelem őket, a kertben szorgoskodva, veszekedve mit hova kell ültetni
miért és hogyan, mintha nem minden évben azt vetnének, ültetnének, tisztára mint az öregek, és azok is végül. Idősek, és pont ez az-az érzés ami fáj, a sok megélt emlék és a még több meg nem élt emlék ami még hátra van. Sok az apró mosolyt keltő tettük, cselekedetük, ami még most is néha újra és újra ismétlődik. Apum nagyon lomos mostanában, nem engedi hogy kirámoljam az elmúlt negyven évének gyűjteményét aminek a fele lom, a másik fele se sokkal többet ér, de így száz százalékban minden egyes darabja fura módon nagyon nagy kincs.
Arany, vagy legalábbis azzal egyenlő értéket képvisel, ha kipakolnám a felét, talán még a telek is elbillenne,ebben biztos vagyok. A lomban nagyon nehéz ráakadni akármire is, mondjuk például amire éppen szükséged lehet. Valamit  vacakolok,
- Apu...kéne egy csavar, van?
- Van...elmegy keresi, zörög, hallom kutat ám mit kutya a szatyorban, semmi nem jön, kérdezem van?
- Van-van itt valahol, de hol? kérdezem, van mondom,
valahol. Aztán mérges lesz, mert te a múltkor, már én sem emlékszem mikor, de ő tudni véli, kutattam valami után, és mindent összekevertem, ezzel fel is adta a keresést. Kimegyek és keresek egy akármit a ládámban. Ami persze ömlesztett áruk fóruma,tiszta apám fia vagyok. Szóval a lomban mindig az érték az aki keres valamit...Ahogy figyeltem lépteit, idegességét hogy zavarja hogy nem talál semmit, de a világ kincséért se válik meg a semmi értékétől, valahogy beleágyazódottnak tűnt a saját kis világába,
a lomjaival együtt szeretem őket, így egyszerűségükkel szeretetükkel mindenükkel a legértékesebbek, amit el tudok képzelni. Szüleim....