Kirakat.

Itt, mikor hajnalban a térre léptem
nem moccant semmi sem
se itt, se ott, senki sem.
Kies volt néma alvó, szuszogása
csak kínt varázsló. Néma tér
még léptem csendben a kirakatig
csupa fény pompa csillanik.
Megvető a világ bentről, engem néz
kinek köntöse rongyokban hever
míg pompájában
nevetve meg sem ismer.

Megvet a nézése, már félek
engem néz, szemrebbenéstelenül
arcán a befagyott mosoly, gúnyában
ott a világ minden szitka, kezem zsebemben
ha volna nekem, már nyitva lenne a késem
és vájnám ki szívét a bábúnak, ki a kirakatban
engem a pompában kinézett.
De most itt a téren, semmi sem moccan
senki sem, mert alszik a város már régen
szemem most vérben forog, kezem követ keres
lábam alatt a téren, e nevetséges porondon.

Már szorítom, el nem engedem
céloznom sem kell, mert szeme közét már bemértem
lustán mintha elmennék, szemem sarkából áá
megláttam, rám nevettél, most- most kezem lendül
de milyen sebesen.
Ha látták volna taps lenne az érdemem, csörrenés itt a téren, bevertem a tükrét
kirakatát ennek a rémségnek.
Már nem nevet a szemembe, már mosolya sincs, néma lett színpada
lakhelye, már töve zúzva, itt a téren én a győztes
ahol újra nem moccant semmi se, se itt, se ott, senki sem.
Most lépkedem, haza felé ténykedem
büszke vagyok csendesen, magamban ordít a győzelem,
már nem szakadt a köntösöm, új van rajtam köszönöm,
ott hagytam a csendes téren, mi most mintha zengne szépen,
szaladok, tetten ér a nyugalom.
Zsebem üres kulcsom sehol, hol lehetne mint máshol,
kirakatban szakad köntös, zsebében a tettes kulcsa,
rajta neve, ülj le mert érted jönnek
ülj le barátom, míg zajos a tér, ne menekülj,
az új köntös eddig ért, ezt már el nem szabom, hacsak
ha bezárnak majd, megtarthatom.