Érted

Köldökig ér a sötétség
zseblámpa fény kattog
roppant hallgatagok a falak,
padlón elfut pár
megrekedt emlék...
Lábam elé kúszik, felmászik rám
-hagyom
míg nyakamra kulcsolja karját.
De ez egy rossz emlék
megfojtana, kivájná szemem
fülem tele tömné szitkaival.
Ellököm, sárba tiprom
már nem köti emléke
egyetlen szála sem
lelkem, sem szívem
elbuktak szavaid. Hited.
Mi lett más? talán csak az idő
mert mindig egy valami volt ugyanaz
magam, és én sem vagyok
rajz a falon, sem földbe vájt árok
sem anyag a kövek közt.
Emlék vagyok csupán a lábadnál
felkúszó, nyakadban lankadatlan
szenvedő...Nem leszek tolvaj
sem átkod, sem árok a földbe vájva
mit átlépni kell.
Sem omladozó fal, anyag nélküli kövek,
ha igazad falra mégis felrajzol.
Elgondolkodom majd
az élet bennem, miért is harcol...