Nem lépked...

Nem lépked, nem is talpain,

kopog markodban a véső,

nem is alszik, - hisz már késő;

hogy lehántsa érző gyolcsaim.

 

Ezernyi repedés kiált,

visít, feszít, - renyhe a világ;

ugaros, kitépett földjein,

a jövő botorkál torzsain...

 

Moshatatlanul, szobromon,

arcom már kivájt,

emberi érdes fokokon,

kőkemény, szilárd.

 

Hát hiába csiszolsz hibát,

ha már vágat is a vágás,

kérgemen is konok sziklát..., 

úgy lelkem kő és eleven,

képedben végérvényesen

rákövesült a szerelem.