Csak a volt

Vagyunk, ahogy vándor, ki vakságig él,

s bolyong bennünk a vágy-űző némaság,

csendre int, ha ránk legyint a léhaság,

ha gyötör a szenvedély, s dacos az éj,

felhőt húz a morajló robaj, s lármát zúz,

csendet igéz, és eget les figyelőn,

szúr tűlevélre, a lator emlékezés,

hiányod párna, s álmaimban eltakar,

pihéivel rám hever, de felhörög,

és odvas odújában, mint üldözött,

üszkösült szerelmünk hebeg, az elkapart.