Lányi Géza

TÖPRENGÉS

Hogy mikor voltam gyerek? Mondhatom elég rég,
Most már úgy érzem mindig, hogy időm nincs elég.
Hogy az idő mi, azt én bárhogy is gondolom,
Próbálom saját kézzel megfogni, nem tudom.

Fiatal koromban, nem éreztem úgy súlyát,
De most idősen, már nyomja az ember vállát.
Az időnek múlása, függ attól is nálunk,
Hogy a WC ajtó, melyík oldalán várunk.

Idővel versenyt futni, szűntelen próbálok,
Ettől a versenytől soha meg nem hátrálok.
De ahogy fejem fölött múlnak az évek,
Nem jut mindenre idő, én csak attól félek.

Az idő előttem jár, megfogni nem tudom,
Mennyi belőle az enyém, tudni akarom.
Úgy vélem az idő, nem saját tulajdonom,
Van rá használati és élvezeti jogom.

Mikor hajszolom magam, vagyok gyors és lassú,
Magam utol nem érem, bár az út hosszú.
Tenni, alkotni akarásunkra jellemző,
Általában több a feladat, mint az idő.

Talán néha, magamtól is okosabb vagyok,
Ilyenkor úgy hiszem, másnap majd jobbat írok.
Az előző napi alkotásba javítok,
Attól jobb lesz-e? Abban már biztos nem vagyok.

Amit ma alkotok, tizenkilenc felé húz,
A holnapi pedig már, egy híján majdnem húsz.
Ma amit leírok, mire eljön a holnap,
Vajon okosabb lettem, hogy nem tartom jónak?

Legyen az akár jelen, vagy jövő idő,
Töltsük meg tartalommal, ne maradjon meddő.
Akad még naponta, megannyi kétely,
Mely az embert amészti, mint pusztító métely.

Mindenki előtt ott áll az olvasztótégely,
Vlami nagyot alkotni benne, az jó hely.
Tehetség kérdése, hogy az kinek sikerül,
A jövőben, ha megéljük, minden kiderül.