Takácsné Kriszta blogja

Kertemben lépdeltem egy harmatos reggelen

s jajongó hangokat hallottam felettem.

Feltekintve ismerős V alakban vadludak repültek

fájó hangon búcsúzva mentek a tél elől,

irányt adva nekik a vezérlúd legelől.

Ó ti kedves madarak, kik délre mentek

máshol, más hazában meleget reméltek.

Oly szívesen elrepülnék én is veletek,

itt hagynám én is a zord s kegyetlen telet.

Szél hátára kapva messze fent

napsütést keresve reggelent.

Magam mögött hagyva gondot s bánatot

áldva azt mi álmaimnak szárnyat adhatott.

Melegséget majd a kikelet reménye is ad nekem,

s visszajövet ismerős tájaimat, újra felfedezhetem.

Takácsné Kriszta TANÉKITA

Picinyke csengő csilingelése csendül fel valahol
ünnepre öltözni készülő szíveket hangol
melegségre vágyó lelkek,
eljött az idő örüljetek.

Halk karácsonyi dallamokat játszó szél
puha hópihéket szórjon a világra
hófehéren így ünnepélyesebb
tárja ki a régen bezáródott lelkeket.

Kandallókban tüzet gyújtó álmok melegedjetek
segíteni kész kezek, most segítsetek
bántás helyett inkább öleljetek.

A rosszat a meghittség varázsa cserélje fel
tisztuljon a világ, s forrjon eggyé az öröm
csillogjon a fény színpompás örömgyöngyökön

Hallgassatok felhőtlen, örömmel teli gyermekkacajt TI emberek
lágyuljon meg szívetek és legalább most szeressetek
kulcsoljatok össze minden remegő kis kezet

Gyúljatok csillagszórók, gyúljatok gyertyák
szemekben is gyújtsatok örömtüzeket
így ünneplje a világ e szent ünnepet.

Csituljon háború, csituljon minden
csend legyen földön, csend legyen égen
szelíd Karácsonyunk most ülj le közénk,
védő burkodat vond le körénk.

Takácsné Kriszta TANÉKITA

A csend hallgat és én benne vagyok,

másutt gyertyafényes otthonok.

A meleg dalol és zenél

s a szeretet simogatva mesél.

Sűltek illata szállva-száll

bensőséges lelket tár.

Itt hallatszik egy kacaj, ott játszik egy játék,

kedves összetekintések, mint fa alatt titkos ajándék.

Csukott szememmel mind ezt látom

s közben a múlt karácsonyait újra bejárom.

Emlékezem: tiszta szivekre, s tiszta szavakra,

és a feltornyosúlt nagy havakra.

Hideg szelekre, fagyos éjszakákra

zordon egyedül hagyott tanyákra.

Nagyapámra, nagyanyámra

divatja múlt nagykabátra.

Mosolyra húzódik kissé a szám

itthon vagyok, ez a hazám.

Féltett emlékeim újra dobozba teszem

rájuk majd újra emlékezem.

Takácsné Kriszta TANÉKITA

Permetező köd szitál,

szomorú hajnalok hajnalán,

könnyeznek füvek, fák s virágok,

elmúlt a nyár emlékére jól vigyázok.

Emlékszem majd a nyár hevére,

eltennék belőle tél időre

emlékszem virágok bíbor színére

arany hajladozó búzamezőkre.

Emlékszem langyos záporokra,

s az ázott földnek illatára

eső után felsóhajtó világra

megtisztult házak virágos ablakára.

De lopakodva jő az ősz,

színesít hol elidőz

zizzen az avar amerre lép

s nem lesz tőle vidám a kép.

Zúzmarát fújva lépte nyomán 

dér közeleg szél kocsiján

búsan jajonva szólnak a fák

s nem hallod már a madár dalát.

Porcukrát hinté lassan a tél

ember s állat mind tőle fél

hideg telepszik a tájra szerteszét

vigyázz és őrizd meg szíved melegét.

Takácsné Kriszta TANÉKITA

Karod úgy ölelt, mint forró nyarunk,

szelíden simított mint szellőnk és napunk.

Megállt az időnk, megállt az életünk,

s voltak csodáink mikre rajongva emlékezünk.

A pillanatok varázsai, rajzai bíbor lepkeszárnyain,

táncolva végigvasaltak az idő ráncain.

Minden mi rossz volt a múltban, csendesen elült,

válaszul a lélek és a szív is, szeretve felüdült.

Irgalmas sorsunk néha ránk tekint,

s zimankó helyett újra nyár melegít odakint.