Takácsné Kriszta blogja

Karácsonyunkhoz

Néha komor és sötét
a világ.
Néha csendes mélyről jövő
sirám.

Néha halk mosolygó
merengés.
Néha görcsösen fájó
merevség.

Néha hangos gyermeki
kacagás.
Néha húst és inakat szakító
harapás.

Néha csend bontó falusi
harangszó.
Néha illatos tésztával teli
szakajtó.

Néha csak vasárnap délutáni
unottság.
Néha vidám vásári mulatság

Néha meglelek itt belül
mindenkit.
Néha az arcok nem takarnak
senkit.

A világ olyan mint az összes
szavam.
Semmi, de semmi más csak én
magam!

"Indiszponált" :-)

Érzelmek feszülten tornyosulnak bennem,
jóra, s rosszra egyaránt gondolok.
Egyik gyógyítja másik sebzi lelkem,
az utam mellett merre eddig mentem.

Mosoly és könny érinti az arcom,
hol erre, hol arra dől a mérleg serpenyő.
Barázdák vésődnek a homlokomra,
megtalált az idő vasfoga.

Nem panasz mi elhagyja az ajkam,
csak néha mérhetetlen fájdalom.
De mindig van ki mosolyt is fakaszt,
és a rosszra függönyt is akaszt.

Nyugodt lelkem néha háborog,
gyengét az erős miért bánt s megöl?
E-vad világban néha elveszek,
fájdalmamat mosolyom fedi,
csendben ülök és elrévedek.

Esténként az eget kémlelem, s csodálom,
milliónyi ékszer díszeleg.
Oly jó lenne közöttük lebegnem,
fentről nézni küzdő életem.

Porszem vagyok, voltam és leszek,
bizonyítják völgyek és hegyek.
A nap hevít s a hold keze lehűsít,
tengeren hánykódom sós permete üdvözít.

Ember vagyok mert embernek születtem,
de sorsom mily kéz vezérli, kérdezem.
Annyi jót tettem talán mit vétkem engedett,
s az idő fátyla egyszer úgy is eltemet.

Takácsné Kriszta TANÉKITA

Van egy ember...

Van egy ember, akihez tartozom,
fel hozzá sose érek,
más ember házába idegenként lépek.

Van egy ember, ki szétosztja önmagát,
de vajon honnan vett erőt,
hogy annyi gond és szenvedés meg nem törte őt,

Van egy ember, akinek sokat érek,
mégis könnyeit én okozom.
Jó lenne a könnyeit megszámolni,
hogy tudjam, mennyivel tartozom.

Van egy ember, aki akkor szabad,
ha lánca mégis hozzám kötheti,
akkor lesz erős ha terhemet cipelheti.

Édesanyámnak ha ezerszer is élek,
adósságom le nem róhatom.
Tudni mégis nagy szerencse,
hogy őhozzá tartozom.

Széles látóhatár mentén ülök
révedő tekintetem a messzeségben,
mind ez enyém, s szabad vagyok
nem zavar semmi sem e merengésben, ábrándozok.
Szemem íriszén át, szivárványként hat rám a világ,
és csak szívom magamba ezt a sokszínű csodát.
Jó hogy itt ...még itt vagyok
sejtem mit érezhetnek a boldogok.
Gondolataim s vágyaim
madár szárnyakon libbennek messze el
hét határon és tengerek felett,
rám telepszik könnyű lepelként az élvezet.
Csodállak, szeretlek téged nagy világ,
földed s eged rendez előttem mesés orgiát.
Átölellek megőrizve mivoltodat
megértem csended, s mélységes titkodat.
Távol vagyok a félelem, zűrös forgatag zajától,
fülembe csak a simító szél zenél,
suttogón varázslatos meséket regél.
Egyedül vagyok...sebezhetően
szorongás még sem ül a szívemen.
Megpihen lelkem lágyan, szelíden
ez az én világom, ez az életem.

Takácsné Kriszta TANÉKITA