Takácsné Kriszta blogja
Fénylő utak
Fénylő utakon jártunk együtt
valódi énünket felfedeztük.
Emlékszel kedvesem? Mosolyogtunk.
Boldogok voltunk ahogy kóboroltunk.
Mint afféle hajdani kisdiák
reménykedőn adott csókot a szád
Féltőn, szinte óvon, szeretve karod átfont
szerelmünk színekkel mindent átvont.
Lelkünk pacsirtaként repdesett belül
hogy majd együttlétünkre vágy hevül
Te rámtaláltál édesen simítva
arcomat vállad gödrébe húzva
a világot köröttünk összezúzva
remegő szánk egymásra rátalálva
elérte szívünket a megfejtett álmunk
melyet olyan régóta vártunk
Szemed szemembe némán belenézett
szerelmet, vágyat, benne felidézett.
Boldogságunk egymás karjába zártuk
pillangók könnyű táncát jártuk
miközben némán csak szerettünk
egyszer csak minden rosszat elfeledtünk.
Emlékezünk e csodára ma már
felettünk az idő és az óra jár.
Igértük soha többé nem feledjük
egymást hűséggel örökké szeretjük.
Takácsné Kriszta TANÉKITA
Hangtalan fájdalom
----itt vagyok a semmi közepén
könnyű vagyok kit elsodor a szél
mint egy síró húr egy könnyes gitáron
mint egy szellő ha ablakom kitárom
egy pici porszem, mi nincs is már talán
kinek egy könnycsepp
egy nagy óceán---
Takácsné Kriszta TANÉKITA
Csend szonáta
Csend szonáta
Alszik a világ
sötét leple alatt
szunnyad a holnap
milliónyi lélek fáradtan piheg
nem tudja a mát a jövő mivel lepi meg.
Álmok szövődnek
félelmek, avagy szerelmek hálójában
a vágy dallamára, táncol az élet
a csend szőnyegére ritmussal lépnek
a jövő nemzedékek.
Minden pihen
fáradt súly alatt, könnyűvé válik a test
pihen a szorgalom, pihen a rest
csak az óra ingája kattan ide-oda
s lassan az éj is ellebben tova.
Hosszan nyújtózva ébred a reggel
még harmat cseppen a madár álmos dalára
és virág nyitja ki szirmait
hogy megpihenjen egy kedves kezében
búcsúzik az éj a világ zajos tenyerében.
Takácsné Kriszta TANÉKITA
Kimondhatatlan
Kimondhatatlan, a ki nem mondható
bilincse fogva tart és fojtogat
a kitörni készülő vulkáni gondolat.
Ezernyi kérdés mind azt kérdezi, „Miért?”
választ keresve tétován matat
de a válasz elbújva marad.
A megváltoztathatatlan, és rendíthetetlen,
karcol szívet, lelket egyaránt
újra és újra mély szakadékba ránt.
Lebegve ég és föld között
a tények súlyos béklyója földre húz
eszembe vési nincs kiút.
Fájva fáj a megalkuvás
a beletörődés rabja tehetetlenül én vagyok
a jó és rossz harcába fogam is belevacog.
A remény mint hajnali homályból a pirkadat
arcomra halvány mosolyt von
lepel takarja a keserűm, s apró örömet ad újra az otthon.
Takácsné Kriszta TANÉKITA
Ezek vagyunk
Ha barátom vagy elfogadsz
gyengeségeimmel, hibáimmal együtt
átsiklasz könnyedén felettük.
Ha a barátom vagy elfogadlak
minden rezdülésed megértem
surlódásaink maradnak mindig a feledésen.
Ha barátok vagyunk úgy igazából
vársz vagy várlak, hogy jössz-e
lelkünk s nem csak kezünk fonódik össze.
Mert barátok vagyunk
nincs köztünk kell, nincs köztünk kényszer
Veled megelégszem, s velem megelégszel.
Mivel barátok vagyunk
örömre, bánatra közös a vállunk
egymás mellett hűen vállvetve állunk.
Ugye ha barátok vagyunk
gondjainkon könnyedén mosolygunk?
Vigyázunk egymásra s eskünkre mit a kell nélkül megfogadtunk.
Takácsné Kriszta TANÉKITA