Takácsné Kriszta blogja

krisztitakacs•  2013. június 20. 11:10

Ember vagyok...

Érzelmek feszülten tornyosulnak bennem,
jóra, s rosszra egyaránt gondolok.
Egyik gyógyítja másik sebzi lelkem,
az utam mellett merre eddig mentem.

Mosoly és könny érinti az arcom,
hol erre, hol arra dől a mérleg serpenyő.
Barázdák vésődnek a homlokomra,
megtalált az idő vasfoga.

Nem panasz mi elhagyja az ajkam,
csak néha mérhetetlen fájdalom.
De mindig van ki mosolyt is fakaszt,
és a rosszra függönyt is akaszt.

Nyugodt lelkem néha háborog,
gyengét az erős miért bánt s megöl?
E-vad világban néha elveszek,
fájdalmamat mosolyom fedi,
csendben ülök és elrévedek.

Esténként az eget kémlelem, s csodálom,
milliónyi ékszer díszeleg.
Oly jó lenne közöttük lebegnem,
fentről nézni küzdő életem.

Porszem vagyok, voltam és leszek,
bizonyítják völgyek és hegyek.
A nap hevít s a hold keze lehűsít,
tengeren hánykódom sós permete üdvözít.

Ember vagyok mert embernek születtem,
de sorsom mily kéz vezérli, kérdezem.
Annyi jót tettem talán mit vétkem engedett,
s az idő fátyla egyszer úgy is eltemet.

Takácsné Kriszta TANÉKITA

krisztitakacs•  2013. június 20. 10:57

Drága csajszikámtól kapott versem (Anyák napjára)

Van egy ember...

Van egy ember, akihez tartozom,
fel hozzá sose érek,
más ember házába idegenként lépek.

Van egy ember, ki szétosztja önmagát,
de vajon honnan vett erőt,
hogy annyi gond és szenvedés meg nem törte őt,

Van egy ember, akinek sokat érek,
mégis könnyeit én okozom.
Jó lenne a könnyeit megszámolni,
hogy tudjam, mennyivel tartozom.

Van egy ember, aki akkor szabad,
ha lánca mégis hozzám kötheti,
akkor lesz erős ha terhemet cipelheti.

Édesanyámnak ha ezerszer is élek,
adósságom le nem róhatom.
Tudni mégis nagy szerencse,
hogy őhozzá tartozom.

krisztitakacs•  2012. szeptember 18. 14:21

Merengésem

Széles látóhatár mentén ülök
révedő tekintetem a messzeségben,
mind ez enyém, s szabad vagyok
nem zavar semmi sem e merengésben, ábrándozok.
Szemem íriszén át, szivárványként hat rám a világ,
és csak szívom magamba ezt a sokszínű csodát.
Jó hogy itt ...még itt vagyok
sejtem mit érezhetnek a boldogok.
Gondolataim s vágyaim
madár szárnyakon libbennek messze el
hét határon és tengerek felett,
rám telepszik könnyű lepelként az élvezet.
Csodállak, szeretlek téged nagy világ,
földed s eged rendez előttem mesés orgiát.
Átölellek megőrizve mivoltodat
megértem csended, s mélységes titkodat.
Távol vagyok a félelem, zűrös forgatag zajától,
fülembe csak a simító szél zenél,
suttogón varázslatos meséket regél.
Egyedül vagyok...sebezhetően
szorongás még sem ül a szívemen.
Megpihen lelkem lágyan, szelíden
ez az én világom, ez az életem.

 

Takácsné Kriszta TANÉKITA


krisztitakacs•  2012. március 6. 07:15

Ha majd...

Ha majd elmegyek, mert elvisz az idő

még a lábnyomom sem marad itt, homok fedi

mert a szél azt is majd betemeti.

Ha majd elmegyek, soha vissza nem jövök

eljönnek velem az álmaim s vágyaim

testem nem lesz s nem lesznek határaim.

Ha majd elmegyek, szólni többé nem tudok

súlytalanúl lebegek s csak könnyeim peregnek talán

mint nyári zápor egy ébredés hajnalán.

S még ott is fájni fog tudom, hogy csak hangtalan láthatom

ha láthatom,

drága szeretteim kiket mindig is szerettem 

s lepergett könnyeim megőrzi, a fölém rakott kövezetem.

 

 

 

 

Takácsné Kriszta TANÉKITA


krisztitakacs•  2012. január 19. 09:26

Most kell....

Most kell...

Most figyelj rám, míg itt vagyok
még nyitva vannak lelkemen ajtók és ablakok.
Most kell, hogy szeress mert majd elmegyek
ahonnan visszajönni nem lehet.
Most kell, hogy nézd a két szemem
és ne engedd el ölelő két kezem.
Most kell, hogy élvezzük a színeket
mit magunkkal vinni nem lehet.
Most kell, hogy hallgassunk száz dallamot
s trillát mit megannyi madár hallatott.
Most kell élnünk, mert vélünk az idő elrobog
és szívünk ezután soha többé már nem dobog.
Most kell, hogy táncoljunk a pergő zenére
a tamtam dobok ős időkről hozott ütemére.
Most kell a minden a semmik felett
mert bánhatod, ha egyszer mindennek vége lett.

 

Takácsné Kriszta TANÉKITA