Takácsné Kriszta blogja

Karod úgy ölelt, mint forró nyarunk,

szelíden simított mint szellőnk és napunk.

Megállt az időnk, megállt az életünk,

s voltak csodáink mikre rajongva emlékezünk.

A pillanatok varázsai, rajzai bíbor lepkeszárnyain,

táncolva végigvasaltak az idő ráncain.

Minden mi rossz volt a múltban, csendesen elült,

válaszul a lélek és a szív is, szeretve felüdült.

Irgalmas sorsunk néha ránk tekint,

s zimankó helyett újra nyár melegít odakint.

----itt vagyok a semmi közepén
könnyű vagyok kit elsodor a szél
mint egy síró húr egy könnyes gitáron
mint egy szellő ha ablakom kitárom
egy pici porszem, mi nincs is már talán
kinek egy könnycsepp
egy nagy óceán---

Takácsné Kriszta TANÉKITA

ÚTTALAN UTAKON KERESTELEK
FELKUTATTAM ÉRTED A KEDVES EMLÉKEKET
KÉRDEZTEM FÁTÓL ÉS VIRÁGTÓL
MERRE VETTED A LÉPTEIDET
NÉMÁK MARADTAK S CSAK BÓLOGATTAK
MERT FÚJTA ŐKET A SZÉL
DE MEGTALÁLTALAK, ÉS HOZZÁD
MOST MÁR A SZÍVEM DOBOG S BESZÉL

Takácsné Kriszta TANÉKITA

Életünk ezernyi rejtély, s futnak szálaink,
hol messze jutnak, hol találkoznak útjaink.
De sorsunknak a múlt, már csak árnya lehet,
kérdéseinkre, felelet csak igen lehet.
Remélhettük, hogy szebb idők jönnek,
boldogabb évek majd ránk köszönnek.
Magunk mögött hagyva a magányos múltat,
színesre váltjuk a megfakultat.
S mi egymásra találtunk kedvesem,
nem lesz többé társtalan életed, s életem.
Szemed szemembe néz és elréved
kezem gyengéden kezedbe téved.
Itt vagyok és itt vagy énvelem
ne hagyj el soha, hogyha kérhetem.
Az ember védtelen és gyenge egyedül,
szomorú, hogyha fülébe csak a csend mi hegedül.
E boldog óra küszöb múlt és jövő között
mi győzelmet aratunk ketten a gondok fölött.
Szeretet, megértés fogja majd kezünk,
s e boldog perceinkre, meghatódva emlékezünk.

Takácsné Kriszta TANÉKITA

Felriadtam, keserű álom volt mi
felriasztott,
zakatolt a szívem mi velem virrasztott.
Ezután már nem jött szememre
álom
reméltem közös álmunkat még újra
megtalálom.
Nem tudtam mit tegyek
hová legyek.
gondoltam a hajnali kertbe
kimegyek.
Sűrű köd köszöntött reám s
könnyekkel permetezett,
vigasztalva szólt:

...ne aggódj, meglesz mi
elveszett...

Szomorú voltam, és csak ballagtam
tova
a ködös reggel mint lelkem,
otthona.
Oly reménytelen, s vigasztalan
volt
s álmosan, homályosan két felhő közül
kilesett reám s szólított a hold:

...Ugyan vigasztalódj, aki szeretett
most is szeret. vizsgáld meg szíved, és a
lelkedet.
...na ugye látod? Ő nem feledett,
nem hagyja el az emlékezet...

A köd csak permetezte
álmos arcomat
tudtam nem adhatom fel
küzdő harcomat.
Hisz ő is így szeretné
s itt fogja két kezem,
csak a ködtől nem látja két szemem.
Átázva, s fázva visszasétáltam
kis szobámba
hol várt a remény és a jó meleg
kályha.
Jó lenne egy új álom
mi holnapra igaz lehetne,
és én várnám újra őt
szívrepesve.
Mily jó, hogy ő ezt nem tudja
mert talán bántaná
s kicsit a fájdalomba
rántaná.
De Ő jó s ezt ne érezze
soha.
maradjon erős, vidám, s arcán
kedves mosolya.
Mit tehettem, rám talált újra
az álmom,
kispárnám átöleltem,
s a szokott derűm, holnapra várom.
Aludj csak kedves!
álmodat jól vigyázom,
elszenderedsz velem majd Te is
szép álomvilágom.

Takácsné Kriszta TANÉKITA