kosa blogja

hideg november

fákat ráncigál

a köd sátrat ver

veréb sántikál

...

Hunci dorombol

ő az én barátom

kezemet nyaldossa

ha betegnek látszom

...

hideg van nagyon

vagy csak én fázom

a jókedvem elszaladt

most nem megyek utána

...

sétálnak ketten

az egyik lemarad

lehet hogy nem bírja

tovább az utat

...

veled maradok

megtestesült magány

lelkem egyebet mond

de más dirigál

fajsúlyosak a napok

ez már nem nyár

mindjárt ősz se

novembert lapoznak az órák

és szerelmet

ami lassan kihűlt

a függöny mögül nézem

ahogy a varjak repülnek

közben rád gondolok

az illatod

átjárja a szobát

a tekinteted

most is megbabonáz -

és tudom hogy emlék

csupán

Arcátlan szerető a vers: bőkezű és fukar;
van 'mikor kényeztet, van 'mikor hallgat.

Csendben préselődnek a szavak benned
fénybe, árnyékba. Oltalmukba fogadnak,
majd kihánynak magukból.

/egyszer felnősz!/

Bitangul elhibázod újra. Hirtelen
felröhögsz: ezt már megírták többen,
de te tovább kergeted a tavaszt:
pillangó száll a kezedre. Elengeded.
Nem ildomos hozzá a halál.
Repülj! Repülj!

Hallom a lepke énekét belülről,
s az időt, amint rostálja a magot.

Halhatatlanságot vésnek a sorok
és szelektív hulladékot.

megj.: - régebbi -

Erdő mélyén házikó,
abban lakik nagyanyó.
Kis mókuska eteti,
friss mogyorót visz neki.

*

Kendermagos tyúkocska
tojást tojik naponta.
Tojásból lesz rántotta,
boldog anyó, apóka.

*

róka-móka

Sántít a róka,
lompos a farka,
éhes a tyúkra,
lesz vele gondja.

Hiába matatsz!
- mondja a kakas.
Menj haza róka,
feküdjél hasra!

szóba sem áll veled
a vers megírja önmagát
útfélen buszon hajnaltájt
két szeretkezés között
nem érted
(törd a fejed mint
diót a kis lurkó)
pőrére vetkőzik
előtted a szó
érzed lüktet
csak engedd
hogy beléd
ivódjon