kosa blogja

meguntam túlélni

napokat órákat pillanatokat

szédületesen forog bennem

a világ

szavak kopognak mint bakancs

a sztrádán

mért néznék vissza

senki sem 

szól utánam

megyek egymagamban

tekintetem béna

megírtam e verset is

eggyel több a sorban

vánszorgunk árnyékommal

egymást átkarolva

Tömbházon innen, tömbházon túl, ott ahol az utcát hatalmas gépek túrták, élt egyszer három macska: Cici, Mici és Pici. Egész áldott nap csak lustálkodtak, ami ugye nem feltűnő, mert a cicusok nem valami híresek a serénységükről. Néha tisztára mosták a bundájukat, aztán fél kifli formába gyúrták magukat, s aludtak aludtak, hogy még a bajszuk is beleremegett. Amikor már belefáradtak a hosszúra nyúlt szundibundiba, kikászálódtak az icipici teraszukra, hogy meglessék mit csinál a szemetes kuka körül matató barátjuk Vici, a vén kandúr. Annácska, a három cica gazdija adta ezt a nevet az öreg macskának.
Vici mindig szomorúan bámulta a szobacicákat és a kislányt, ők pedig szintén könnybe lábadt szemekkel néztek vissza rá. Valahol senki sem volt boldog, vagy mégis? Ciciéknek volt ahol lakniuk, volt amit enniük, de hiányzott az igazi szabadság: a pillangók, s az a sok, sok virág. Vicinek mindezek megadattak, de állandóan éhes gyomorral kódorgott. Annácska gyakran dobott le neki egy-egy félig lerágott csontot, több volt a semminél.
A kislány imádta a cicáit, rendszeresen játszódtak együtt: szaladgáltak a kicsi szobában, a nagy asztal körül, s azt a rengeteg gomolyagot, ami még déditől maradt meg örökségül, mind de mind lefejtették, de Annácska édesanyja nem haragudott meg ezért.
A kislány Vicit is nagyon megkedvelte, de sajnos nem tudta örökbe fogadni; egyrészt azért mert állandóan csavargott, másrészt meg azért, mert nem fértek volna el a teraszon.
Történt egyszer, hogy a közeli erdőben felhőfoszlányokon sétálgatott a Hold. A Nap átadta neki a stafétabotot, hogy vigyázzon a fákra, a virágokra, az állatokra, amíg ő hajnalig pihen. De a Hold nagyon álmos volt, mert azelőtt való éjjel hosszasan strázsált, s amúgy is az erdő békességben alucikált. Csak a három kis cica és a vén kandúr nem tudott elaludni. Rekkenő hőség dübörgött még éjszaka is, sehogy se jött álom a szemükre. Jöttek-mentek, forgolódtak a farkuk körül, nem lelték a helyüket. Vicinek egy igazán izgalmas ötlete támadt, felnyávogott a picikhez:
- Cimboráim, nem jönnétek el velem az erdőbe? Itt van egy hajításnyira, reggelre mire gazdátok felébred, már ott is lesztek a teraszon!
- Megyünk, megyünk - ujjongtak a kicsik -, de ugye nem fal fel a farkas, mint Piroskát a mesében?
- Á, dehogy, vigyázok én rátok, hogy épségben és időben hazaérjetek! -mosolygott az öreg.
Ezzel szépen lemásztak az első emeleti teraszukról, s követték a kandúrt. Egykettőre meg is érkeztek az erdőbe. Csak ámultak és bámultak, mert ők eddig virágot csak a vázában láttak. Fát? Azt meg a tévében, no és a szomszéd bácsi kertjében.
A Hold ahogy észrevette őket, azonnal megjött a kedve. Kibújt a felhőpaplan alól, s elkezdett úgy világítani, mint még soha!
Az erdő kitárulkozott, csodálatos éjszakai fényében pompázott, talán gyönyörűbb és fiatalabb volt, mint nappal. A pillangók, a virágok édesen aludtak, farkas barkas sem indult el vadászni, de a fák -egymással vetekedtek szépségben, magasságban, jóságban.
Mert tudjátok, hogy mi történt? A fák megengedték cicuséknak, hogy az ágaikon hancúrozzanak. Csapott is olyan lármát a három cica, hogy a Hold nem unatkozott, úszott a boldogságban. Cici, Mici és Pici fáról fára másztak, az ágakhoz dörgölték taknyos orrocskájukat. Bebújtak minden bokorba, hemperegtek az illatos fűrengetegben. A kandúr türelmesen figyelte őket, a Hold szintén résen állt, nehogy bajuk essen a cicáknak.
Hihetetlen gyorsasággal peregtek az órák, s egyszer minden mese véget ér.
A mi mesénknek azonban nincs se vége, se hossza, mert Vici megígérte a macskakölyköknek, hogy máskor is elviszi őket az erdőbe, ha szót fogadnak a kicsi gazdájuknak.
- Ma kiváltképp' legyetek jók, mert gyermeknap van (de mikor nincs?), s a Hold is szolgálatos lesz az éjjel! -kuncogott Vici.
Annácska semmit sem tudott a nagy kalandról. Mélyen aludt, s álmában ő is ott volt az erdőben, a cicáival kergetőzött.

Meghajlott a csend, mint görbe hátú
vénasszony, aki ölében csecsemőt
ringat: tente-tente kisbaba. Látod,
eljött már az éjszaka. Fellapoznék
egy könyvet, de fáradt vagyok
és beteg. Megkérem a csillagokat,
hogy meséljenek neked.
Tavaszról. Hóvirágról. Majd ha
nagy leszel, kimegyünk a rétre.

Tente-tente kisbaba.
Kormos lett az éjszaka.
Lefeküdnék. Nincs hova.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép kert, élt benne egy liliom és vele egy lepke. Örvendeztek a fénynek, s persze nekem. Kergettem a lepkét, de nem szúrtam tűre, a liliom nézte, bólintott fejével. Nem tudom ki volt boldogabb, én vagy ők ketten.
Aztán egy szép napon nyoma veszett a kertnek, most liliomillat száll, és vele egy lepke…

farkasszemet néz velem
a holdtalan éjjel
ma sem csináltam semmit
viszont azt ügyesen
körbejártam magamat
apró részletekben
újra felfedeztem azt
ami régen hever
bennem csak nem akartam
tudomásul venni
hogy jusson másnapra is
egy kis adrenalin-
szint háromszor az egyben
oltári nagy kincsek
várnak a felütésre