Homok és víz

Patakszavamra kössél csengőt,

visszhangozzalak bárhol iszol.

Keresd szomjad, keressed mohón,

és ne tudd soha azt, hogy ki szól...

Ne tudj, csak vágyd a lehetett volnát,

-lépni tanultál, botlani, esni-

kő(h)arcok koppanásában nehéz

széthullámzott csendem megkeresni. 

 

Lázas homlokodról én csepegek le,

nyelvedig csókok között száradok,

hiába kergetsz, s űződ álmaidat:

mindegyikbe bűnödként olvadok.

Mert lehull a kar, lehull az ölelés,

szemek üresében úszik el vágyad,

te azt a homokba fakadó tüzet

lepergetted végzeted asszonyában...

 

A víz, a vizem élesebb a késnél.

És te akkor csak belém léptél...