Égtávolság

Most menj. Nálam 

ne tétovázzon a halál sem.

Elég bőven 

ha a világok és éj között

-félig eltűnőben-

saját árnyam vonszolom. 

 

Markomban begörcsölt 

miértek remegnek.

(Félni szabad-e a 

meg nem kérdezettnek?)

 

Összeszorított cipzár-fogak

a csend nyelvét becsípik,

beborult-nyirkosak a ködbe

fáradt pillangó-szemek.

 

Sámándobok nyitják fel 

a fekete eget,

a féktávolság üveg-dalát 

csikorogják porba hullt angyalok.

Az ónos-szürke másnaposság

csupasz magányra szakadt,

-ilyen égig nyíló ablakok

sohasem voltak eddig-

 

földre reccsenő zajok

magukba fojtják

álmait a sínre tekeredő vonatnak.

 

És tág teret engednek

a iszonyatnak...