Csapzott ősz után...

Szürke szívemben még nyílna az ősz...

De már savas eső a díszvendég,

tüdőbeteg-ködök horpasztják be

a túl sokat megért idő mellét...

 

Sápadt ökörnyállal írom szélbe

szavaim, nincs erőm összeszedni

a színeket. Hányszor fellobbantak

értelmetlenül! Nem tartja semmi

 

meg bennem. Szememben rég rózsa nőtt;

szirmok hullása bánt... Dacos napok

egyedüljébe fáj-vártan csattan

az őszbe fulladás. Mert ez az ok,

 

és éjtintás szavam, s a hiába...

Nézd: szemembe szárad az ősz-rózsa,

a hangom, szerelmem, reményeim

csak tolvaj eső, s a szél motozza...