Prózák, és 2009-ig versek.

Hallod-e
Ha dallam szól a múltból?
Elhozza –e még egy csók ízét?
Elragad-e a ritmus?
Látod behunyt szemhéjad színét?

Érzed-e
Még ízét a friss hónak?
Kóstolsz-e papsajtot a réten?
Verejtéke sós-e a lónak?
Az akácvirág édes-e, kérdem.

Bűvöl-e
Még egy lassú mozdulat?
Elrévedsz-e a horizonton?
A pillangószárnyakat,
Megbámulod-e most is folyton?

Hallod-e

Néha még a telt csendben,
Hallod-e az angyalok dalát,
Kik a lelkedet olykor,
Lágyan simítva ölelik át?

Akkor még
Mikor levél sem rezdül,
Érzed-e szárnyuk fuvallatát?
Kik a szíveden keresztül
Küldik át a Mindenség szavát.

A szerelem örök, vagy mulandó?
Megkínoz, vagy boldogít?
A szeretet mire képes? Hányféle van belőle? Gondolunk-e ezekre eleget, vagy csak pufogtatjuk a szavakat?
Keresed? Vagy menekülsz előle?

 Bizonyára mind mások vagyunk....ebben a témában is.
Egy biztos, a szerelemről mindenkinek van véleménye...talán a szeretetről is...
 Most csak a saját meglátásaimat írom itt le, azt sem mind prózában. Hisz van-e hitelesebb, mint a Mindenség szava, a vers ?
 Szerelemben élünk, vagy hiánya gyötör, szerelemtől félünk, vagy bátran keressük, még akkor is, ha tudjuk, hogy fájdalmat okoz?
Hol így, hol úgy. Már aki képes az ilyen érzelmekre. Van, aki azt mondta nekem, hogy ezen a Földön nincs ilyesmi...
 Hát, azért mert a vakond nem látja a sast, attól a sas még létezik... Kedvenc mondásom.
 Az érzelmek nincsenek ugyan korhoz kötve, mégis van különbség abban, hogy aki már csalódott, hogyan viszonyul az érzelmekhez.
Van olyan, aki bekódolja magának, hogy soha többet.
 Én, aki sok művészlélekkel együtt egyszerre élek a Földön és az Égen, vagy néha váltva, de mindenképp igénybe véve mindkét élőhelyet, csak sajnálni tudom azokat, akik lemondanak arról az érzésről, mely oly sokmindenre képes, ha a szívünkbe engedjük.
 Persze érdemes megtanulni bánni vele, mert a legrakoncátlanabb érzésnek tartom.
 A legszerencsésebb, ha párosul a szeretettel, mert az sokkal stabilabb érzés. De mindkét érzés olyan különbségekkel rendelkezik, melyet érdemes magunkban elemezni.
 Az Isteni szeretet az első amit először érezhetünk életünkben. Az Ő szeretetét, vagy az iránta érzett szeretetet érezzük-e elsőként, nehéz megfogalmazni, mert egészen kis gyermekként éljük át. Viszont felidézhetjük magunkban, ha boldog kisgyermeket látunk.
 Azt a feltétlen szeretetet, ami megtölti a kicsi lelkét, nem kellett kiérdemelni, hisz megkapod, ha ránézel. Ki iránt is érzi ő ezt? Nyílván szereti Teremtőjét, mert egy csodás világban érzi magát, ahol számtalan felfedeznivalót talál. Ezeket is szereti, meg az embereket is akik körülveszik, azok közül jó esetben a szüleit. Nem utolsó sorban, megfigyelhető, hogy saját magát is.
 A viszontszeretet, ami a szülőből árad a gyermek felé, már egészen más szeretet. Ó mennyi különbség van ezek között is. Másképp szeretem kicsiként, nagyobbacskaként, felnőtként a gyerekemet...
Erről nagyon hosszan lehetne értekezni, de ugrom a baráti szeretethez. Ez is kezdődhet gyermekként is, de igazán érettebb korban értékelhető.
 Ha belenézek a lelkembe, határozottan különbözik, minden más szeretettől. Érdemes ezt időnként feltérképezni magunkban, hogy kik és mik is azok, akiket, amiket szeretünk, és hogyan szeretjük, és miért is? A legvarázslatosabb számomra az, minek nincs miértje.    Persze az is jó, ha van.
 Az élet szeretete is érdekes, és nagyon nagy tartást tud adni annak aki erre képes. Mindentől függetlenül, csak úgy, bármi történik is, szeretni az életünket...felemelő...igen. Gondolj bele!
 Nade a szerelem, az más. Sokan azt gondolják, váratlanul tör életükbe, és védtelenek lesznek tőle. Majdnem így van, bizony.
Mégiscsak, ha átgondoljuk, akkor jön el, amikor megérik az igény bennünk rá, csak nem figyelünk eléggé a belső életünkre, ezért hisszük azt, hogy váratlanul tör ránk.
Ha divat lenne az érzelmekkel foglalkozni, talán megtanulhatnánk időben azt a módszert, amivel ezt felismernénk, és megtanulhatnánk bánni is vele, élni is vele.
 De hát ez nem szokás. Csak a tárgyi igényeinkre készülünk fel, mert azt halljuk mindenünnen hogy az mennyire fontos.
Van aki távozáskor is azokkal törődik, de gondolom, egy szerető kéz szorítása, vagy simítása többet jelent mégis. Ott van akkor a számadás pillanata, hogy adtunk-e, kaptunk-e szeretetet, szerelmet, ráértünk-e kimutatni, mertük-e megélni.
 A szerelem érzésének igénye, ha kialakul bennünk, találkoznia kell valakivel, akire rávetíthetjük. Azért nevezik vaknak a szerelmet, mert tudat alatt olyannak láttatja azt akire vetül, amilyennek elképzeli, amilyenbe szerelmes tud lenni. Az illető legtöbb esetben nem olyan, és még nem is tehet róla, hogy nem olyan. Ha viszonozza is a szerelmet, akkor is eljön a csalódás és kiábrándulás, ha a valódi énbe nem képes beleszeretni a másik, vagy megszeretni sem.
 A másik helyzet amikor viszonzatlan a szerelem. Na ez a költészet kincsestára. A legtovább tart a beteljesületlen szerelem, és a legtovább fantáziál.
 Ó, az a kölcsönös szerelem, az amiket látok, és később kiderül róluk, hogy a külvilág felé mutatott szerep, arról most ne essen szó.
Van valódi kölcsönös, sokáig tartó érzelem igen. Láttam felismertem, de nem vagyok tudósítója sajnos.
 Jöjjenek a Mindenség szavai, melyek rajtam keresztülfolyva szólnak az én valódi és bátran vállalt érzéseimről.
 Meggyötörnek, fájnak, és mégis keresem, és remélem, hogy egyszer felhőtlenül repülhetek tőlük. Volt már rá példa. Ez benne a leggyönyörübb, mert a boldog szerelem olyan hatalmassá tesz, és hihetetlen dolgogra tesz képessé, amit érdemes megélni.
 Mulandó is és örök is egyben.

Legszebb a dal...

Ha szememmel nem láthatlak,
Hát onnan nézlek, hol mind ott vagyunk.
Te vagy a legszebb, mert szívemmel látlak,
Te vagy a legjobb, mert jóvá simítlak...

Ha kezemmel nem foghatlak,
A távolságból érintelek meg.
Te vagy a legjobb, mert jóvá simítlak,
És velem lehetsz, mert hagylak magadnak...


Ha fülemmel nem hallhatlak,
Fogadom az angyalok dalán át,
A legszebb szót, mi belőled fakadhat.
Te vagy a legszebb, mert szívemmel látlak...


Te vagy a legjobb, mert jóvá simítlak...
Velem lehetsz, mert hagylak magadnak,
Legszebb a dal, mi belőled fakadhat...

Reggeli ima

Van-e válaszod, szabad-e kérdeznem,
Hogy meddig töröd naponta új béklyóba lelkem.
Öröm és Kín hajóján utazom
Könnyes mosollyal arcomon,
S Te fennkölt erővel nézed végig,
hogy ezt is ismét kihevertem.

Ha játék ez, mondd: ki a végső nyerő.
Segítségeddel győzhet-e szívemben az erő?
Kiszabott utamon  végigmegyek,
igyekszem, hogy boldog legyek.
 Ki nézi végig e’ színjátékot?
Ki a közönség – Ki a szerző?
Meddig hajtod még
alázatra fejem,
Ameddig oly büszkén
 hordom
vállamon a terhem?
Hitemet meddig
emeljem?
Háborgó lelkem vad hullámait
Simítsd el kérlek ma Istenem!

Út

Nem láttam,
Nem éreztem,
Nem hallottam,
Csak mentem,
Szorongva, rettegve
Az Úton.
Fekete árnyak lengtek körül.
Kellet a Fény,
Kelett a Tűz,
De égetett...
Elégett a testem, és léptem.
Valami megmaradt,
Mi továbbvitt a ködös Úton,
Mely újra sötét lett és hideg.
Dermesztő zajok zengtek mindenütt.
Hiányzott a Csend, de kellett a Hang.
Harang szólt, de üldözött a kongás,
És megszakadt a hangom.
Valami megmaradt, mi továbbvitt egy csendes úton,
De a csend fájt
Kerestem tovább egy más Utat,
Mi várt...
Fényeset, díszeset, zenét...
De az előadásnak vége lett
És csak a könny, mi megmaradt ,
És a szív üres...
A szememet elnyelte a Tenger...
Valami mégis felhozott,
Mert kellett a szó.
És meghallottam a Hangot,
Megéreztem a pillanatot,
Megláttam a fényt, a Fényt,
És
Enyém a nap melege,
a harmat
a köd,
Enyém a hullámok hangja,
a madár
és a harang
Enyém a fa
a levél
és az est
Enyém a Hajnal
a gyümölcs és a virágszirom
Enyém a mosolyod
és a könnyed
Enyém a suttogás
a szó a Titok
Enyém a Kapu a Tél a Nyár
Enyém a Törvény és a gyöngy
Enyém a Csillag a Végtelen és a lét
Enyém a Kenyér a Szeretet és a megváltás
Enyém a lépés az ígéret és az Út
Enyém az Élet a szabadság és a Hatalom
és elvonul a Múlt,
Enyém a Csoda,
Mert szemet cserélve láthatlak újra,
Föld, Mindenség, Isten...