Prózák, és 2009-ig versek.

  A Nagy Utazás megadatott, nem reméltem pedig. Azt hittem álom marad.
  Tehát a helyszín, mint több történetemben ismétlődik Szamoa. Utólag már tudom, hogy pontosan négy hónap volt. Ott, akkor a terv, a végtelen ottmaradástól, a "holnap utazunk haza" verzióig terjedt. Persze kisarkítva szeretném ábrázolni, mily hullámzásban volt részünk, nemcsak a Csendes-óceán által.
  Lehet, hogy születni fog ebből egy összefüggő útleírás, még nem tudom, de bizonyos témák, ha felmerülnek bennem, gyakran a négy hónap élményéhez is kötődnek belőlük.
  Eszter lányom is így van evvel pontosan.

  Igyekszem most a címben szereplő kutya és a hal szempontjából megközelíteni az eseményeket, de a többieket sem lehet teljes mértékben kizárni.

  Tehát belevágva a közepébe, halpiacon voltunk.
  Az ottani piac a Csendes-óceán partján lelhető fel, teljesen szabadtéri, és a parti folytonosan áramló sós lengedezés a tengeri étkek szagát szinte egészen elsöpri. Bár a hőfok itt folyamatosan 28-32 C°, ami számomra nagyon is ideális, a nyers hal állaga hamar megsínylené, ha nem lenne olyan friss, mint amilyen csak elképzelhető. Fizikai lehetetlenség, hogy tegnapi halat áruljanak.
  Azon kívül, mint utólag megállapítottuk, a legtöbb halnak nincs jellegzetesen halszaga. Úgy mint a harcsának sincs, a nagy tengeri halaknak sem.
  Miután nemrég bérelt lakásunk konyhájában egy csaknem plafonig érő hűtőszekrény kongott üresen, nem ejtett kétségbeesésbe az a tény, hogy a "kérek egy szelet halat, az néhány kilóra sikeredett.
  Mivel a nagy halakat egyben nem lehet eladni, a nyolcvan-száz tagú családban élő őslakosok szeletekre vágták. Amekkorát az ő nagy családjuk létszáma diktált.
  Ha hegyoldali lakhelyünkre térve a zsákmánnyal, máris nagy örömben részesítettünk valakit.  A neve Sztár volt.
  Ő a mi 75 éves háziasszonyunk kutyája. Josi, a kivételesen egyedül élő asszonyunk egy nagy házban lakott, és lakterülete kisebbik házát bérbe adta idegeneknek.
  Sztár a nagy ház és a mi kisebb házunk között ingázott, jelezvén  vendégszerető természetét. Tacskónál alig nagyobb keverékkutya volt, aki most hogy számára oly kedves ilattal érkeztünk, rajongását még sokkal élénkebben sugározta felénk.
  Már tudtam, hogy nemsokára megörvendeztetem még jobban, ugyanis azonnal nekiálltam a halat feldolgozni. Ujjnyi vastag bőrét máris a kutyának szántam.
  Sztár, lányom névrokona már a háziasszonyt őrizte, mire szóltam neki, kezemben egy darab halbőrrel.
  Tudta ő rögtön miről van szó, futásán látszott már, hogy azt mondja.
  -  Hurrááá! Hal!
  Boldogan habzsolta a halbőrt befelé.
  Eszter meg örömmel szemlélte, milyen jóizűen eszik.
  Amikor megette nem ment vissza a nagy házhoz. Reménykedve várta, hátha kap még. Persze hogy kapott. Amikor kiléptem a következő adaggal, úgy pattant fel, mint akinek fizetnek érte.
  Látszott, hogy mit mond.
 - Megint hal!
  Boldogan ette meg a második adagot. Ekkor már visszabattyogott Josihoz.
  Amikor túl voltam a lebőrözésen, kibontottam a csontját. Ezek nem szálkák voltak, csak középső csontok.
  Ezeket is a kutyának szántam.
Kiléptem az udvarra, Sztár meg is hallotta rögtön és átszaladt az udvaron a csontért. Csóválta a farkát, és kérdőn nézett rám.
  - Megint hal?
  Összemosolyogtunk lányommal.
 Elbíbelődött vele egy darabig, de eltüntette. Aztán visszament a helyére.
 Vettünk egy kisebecske halat is kíváncsiságból, így azt is megpucoltam. Annak a levágott darabjaival is kiléptem az ajtó elé.
 Sztár tétovázva bámult rám, de átsétált érte az udvaron.
 Mit mondott?
 - Nem lehet, hogy megint hal?
  De az volt. Sztár komótosan elrágogatta, aztán nyugodtan visszasétált Josihoz.
  Ez már rendesen megnevettetett minket.
  Amikor az utolsó adag halbéllel  léptem a ház elé, és odaszóltam neki, Sztár felállt ugyan, de aggódó képpel kérdezte.
 -  Megint hal?
  Viszonylag kelletlenül jött oda. Nem is kellett neki a hal. Csak el akarta mondani, hogy mennyire szereti a halat, és milyen régen kapott és nincs szíve visszautasítani, de értsem meg, itt köves a talaj, el sem tudja ásni.
  Próbálkozott néhány kaparó mozdulattal, de reménytelennek titulálta a helyzetet.
  Hát igen. Azt ugye tudjuk, hogy jóból is megárt a sok. De Eszter lányommal átélt sokadik történet ez, ami szinte semmiről sem szól, örökre bennünk marad, és humorral, nevetéssel emlegetjük. Ez már kivételes dolog. Minden apróságban derűs elemeket fedezünk fel, és egy fél szóval ha megemlítjük, tudunk min nevetgélni.  A derű és a nevetés forrása még egy halpucolásnál is feltörhet.

Hejj ez az óra búsra iródott nékem
Fenn van a lábam egy üresen maradt széken
Nézem az ujjam hogy mozog néma ütemre
Kérdem a lábam táncolni van-e már kedve
Hát eldobom én az egykori láncot drága
Így talán nem fog lógni az orrom a sárba
Kitekintek a bárányos kékelő égre
Felnyílik újra lelki szemem a szépre
Nem viszek többé bús dalokat a kádba
Jó nedüket fogok ízlelgetni a számba

A Szépszakállú herceg várában
Fény van, és lezárt szobák.
Egy ajtót a róka nyit meg
S én mosolyogva megyek tovább.
 
A következőt ő zárja mellé
Így oda is besandítok.
Továbbmennék csukott szemmel?
Nem. Kulcslyukakon kukucskálok.
 
Szépszakáll szépen elcsendesedik
Hozzám sajnos alig szól már.
Szép arcán a derű elül
Bizony szívem érzed? Itt a kár.
 
Pedig ő Szépszakáll, nem Kékszakáll
Én meg nem vagyok egy Judit.
Ezért engem be nem zár
Nem zár, de egy nagy ajtót kinyit.

Oly boldoggá...

Oly boldoggá tett hogy létezel,
és erről arról kérdezel,
hogy tudtam adni jót,
Valami igazán Neked valót.

És jött a más, az azmegez,
Láttam ez mindent visszavesz.
Hát töltsd meg üres tenyerem,
Szólítottam meg árva bús fejem.

Ha nem hozza vissza kedvedet,
Hogy szívem mindent versbe szed,
akkor ezt is elhagyom
Létezésednek örülök nagyon.
NAGYON
nagyon,nagyon, nagyon,
Taríraram, nagyon,
taríraram ,taríraram, taríraram, NAGYON......!
U.....ha.......ííí.......