Prózák és kalandok kettő

Botond vitéz - Csaba királyfi nyila

 

Már tizenhat tavasz telt el azóta, hogy Csepke meghalt és Botond születése pillanatában kettétépte a lúdvércet. Apja, Ond mindent megtett azért, hogy a kívánsága teljesüljön, amit réges-rég a Szélanyótól csikart ki. Ezért fiát maga tanította és képezte ki mind a vadászat, mind a harcászat fortélyaira. Büszkén is nézett Botondra, amikor az tízévesen puszta kézzel legyőzött egy feldühödött vadkant a Gyümölcsény erdőben. Azóta is csak egyetlen dolog bántja. Az, hogy Botond nem lett szálfatermet, sőt, a többi egykorúnál is jóval kisebb volt. Szélte és hossza egy volt. Bolda a táltos asszony szerint ez azért van, mert amikor a lúdvérc megszopta a várandós Csepke csecsét, akkor szívott a gyermekből is. Tehát Botond apró legény lett, ám de olyan erős, hogy ma már önállóan, illetve barátaival, Bulcsúval és Léllel, akiket nyaranta Botond apja látott vendégül, járta a környék erdeit és mocsarait. A három barát úgy össze volt nőve, mintha testvérek lettek volna. A közös kalandok, amelyekben eddig részt vettek összekovácsolta őket, mint kengyelt az öreg Hetény. Most is egy tisztás közepén ülve épp arról álmodoztak, milyen jó lenne, ha rájuk találna valami igazi férfias kaland. Bulcsú, aki a nagy tó déli részéről jött, magas és szikár ifjú volt. Atyja, harka volt és Bulcsú minden vágya volt, hogy egyszer ő is atyja nyomdokaiba lépjen. Foga közé egy fűszálat dugott és így szólt.

– Mi lenne, ha elmennénk hozzánk és a Nagy-tónál lúdvércekre vadásznánk? Atyám, Kál biztosan örülne nekünk.

Lél elmosolyodott és sercintett egyet.

– Édes egy komám, ugyan mit kezdenénk azokkal a döglött lúdvércekkel. Minden télen a bőrükből készítek takarót és gondolj bele, a mi Botond barátunk hogy unhatja már. Viszont Atyám mesélt nekem egy régi legendát, ami Csaba királyfi nyiláról szólt. Tehát ez akkor történt, mikor mi még szkíta földön éltünk. Akkoriban itt uralkodott egy nagy magyar király, Etele. Az ő legkisebb fia volt Csaba királyfi, aki mikor apja sólyom képében a nagy fa koronájára szállt, ő vette át népe vezetését és megmentette őket a nyugati népek hordáitól. Először visszavezette őket Szkítiába, majd visszatért és a hegyekben húzódott meg népével együtt. Ők voltak azok, akik atyáinkat fogadták, amikor letelepedtünk itt. Csaba népe sok emberöltőn át figyelt és várta érkezésünket. Történt egyszer hogy szomszédos népek törtek rájuk és az akkoriak a már megtért Csabához fohászkodtak. És akkor megtörtént a csoda. Az égboltozat tejútján, amit azóta hadak útjának is hívnak őseink, egy lovas sereg jelent meg. A sereg élén Csaba királyfi vágtatott a holt lelkek élén és az ellenséges sereget elsöpörte majd visszatért az égbe. Íja a legfélelmetesebb fegyverek közé tartozott. Egy nyílvesszővel tizenkét ellenséget lőtt át. Mind a kétszáz nyila talált, kivéve egyet. Azt regélik a vének, hogy az az egy nyíl egy felhőt verő fába állt bele ott ahol a Maros ered. Ez a fa a Fekete-rez hegyen áll és százharminc veszett farkas és három mirigy őrzi. Még senki emberfia nem tért vissza onnan. Na, mit szóltok?

– Nosza kapjunk lóra és induljunk is – vette át a szót Botond és megindult a szálláshely felé. A két barát jókedvűen és reménytelve követte.   

 

Az ifjak az izzó patájú lovaikkal elég hamar elérték a Maros forrásvidékét és megpillantották a felhőkbe vesző magányos hegyet. Úgy döntöttek, hogy éjjel közelítik meg, mivel a nappali fényben a farkasok kevésbé harciasok. Megbeszélték, hogy Botond megy elől, Lél középen és mivel Bulcsú volt a legjobb íjász, ő marad hátul barátai hátát fedezve. Még félig sem értek fel a hegyre, amikor meghallották az első vonyításokat. Abban a pillanatban megelevenedett a hegy. Morajlottak a sziklák a baglyok égő szemmel huhogtak és a farkasok, mint a lavina zúdultak lefelé. Botond elmosolyodott és elővette az atyjától kapott szablyát. Az első két farkast egyetlen csapással szelte ketté. Karja úgy járt, mint a cséphadaró. Amikor már térdig ért a farkasvérben, kicsorbult fegyverét eldobva puszta kézzel rontott nekik. De a veszett farkasok csak jöttek és nem látszódott, hol a végük. Botond mindkét kezében egy-egy farkas vonaglott, amikor még három ugrott felé. A legközelebbinek elharapta a torkát, míg a másodikkal Bulcsú nyila végzett. A harmadik Lél kardját bánta. Lél, mivel látta, hogy a farkasok zöme Botondot támadta, lecsatolta oldaláról a kürtjét és belefújt majd elkezdett az ellentétes irányba szaladni. A terv bevált. A farkasok egy része a hang után eredt habzó szájjal. Lél megvetette lábát és kardját, fokosát a feje felé emelve várt. Amint odaértek harci ordításba kezdve szelte bele magát a farkastömegbe. Lépte nyomán nyüszítés született.  Közben Bulcsú nyilai, mint kerecsen csőre a nyestbe úgy csapódtak be a farkasok húsába. A három jó barát egy karcolás nélkül vészelte át az ordasok támadását. Meglapogatták egymást és továbbmentek. Várt rájuk három mirigy.

Közben a Holdanya is felért az égbolt tetejére és onnan szórta fényességét az ifjakra. Bulcsú egy közeli pontra mutatott. – Az ott egy rejtett ösvény, Nézzétek!  Kezükben a fegyverükkel mindhárman elindultak az alig kitaposott ösvényen. Már a hegy felénél jártak, amikor megjelent előttük az első mirigy. Furcsa szerzet volt az már tény. Még Botondnál is alacsonyabb volt, de a feje olyan hatalmas volt, mint egy túlméretezett görögdinnye, ami szájat és szemeket növesztett, na meg egy bibircsókos orrot. Reszelős vékony hangon karattyolni kezdett és göcsörtös botját az ifjakra emelte.

– Ti szerencsétlenek hát mit képzeltetek? Az hittétek, hogy büntetlenül zargathatjátok a nagy és fenséges mirigyeket? Leküldelek benneteket az alsó világba, ahol ördögfik fogják falatozni a húsotokat.

Lél oldalba lökte Botondot és megint sercintett egyet.

– Te Botond, ez szerinted is olyan nagy és fenséges? Hagyd meg nekem, kérlek, és majd úgy leküldöm én az ördögfik közé, hogy ott is ragad, mint a baromfarok a kocsonyában.

Botond nem szólt semmit csak mosolyogva bólintott, majd Bulcsúval folytatták útjukat az ösvényen. Lehel nem teketóriázott. Odalépett a mirigyhez és a kürtjével úgy fejen vágta, hogy annak összeálltak a szemei, mint a háromnapos slambuc. A mirigy kezéből kiesett varázsbotját Lél egyszerűen csak kettétörte és közben ráült a banya mellkasára. – Na, szóval, hogy is van ez a leküldözgetés?

Mialatt Lél bájosan csevegett az első miriggyel, Botond és Bulcsú továbbmentek felfelé és már várták, hogy mikor jelenik meg a második mirigy. – Ugye pajtásom nekem hagyod a másodikat? – kérdezte Bulcsú Botondot. – Már csak azért, hogy én is szórakozhassak egy kicsit.

– Ígérem, a tiéd lesz barátom.

Épp hogy kimondta, már ott is termett előttük a második mirigy. Ez az elsőhöz képest jóval nagyobb volt és két feje volt, na meg patája. Egy szakadt lenvászon ruha fedte testét, amiből kilógott egyetlenegy csecse, ami olyan szőrös volt, mint a hegy lábánál lévő döglött farkasok. Bulcsú meg is jegyezte felé.

– Ejj, de rusnya vagy, te! Ugye, azoknak a farkasoknak az anyja vagy, akiket rövid idő alatt felaprítottunk?

A mirigy szemei vérben forogtak. Száját hatalmasra tátva elővillantak méretes vasfogai. Karmaival Bulcsú felé kapott, de az olyan fürgén tért ki előle, mint gímszarvas az ügyetlen vadász nyilai elől. Mikor olyan távolságra került, hogy íját megfeszíthesse, nem tétovázott. Az első nyíl a földhöz szegezte a fenevad jobb mancsát. Mire a fájdalomtól felocsúdott volna, Bulcsú még kilőtt három nyílvesszőt, ami a többi végtagját is a földhöz kötötte immár. – Innen egyedül mész tovább egykomám, mert nekem van egy kis dolgom még – szólt nevetve.

 

Botond egyedül ment tovább addig, amíg föl nem ért a hegy tetejére. Ott állt a fa teljes nagyságában. Valóban a felhőket verték az ágai. És akkor megpillantotta a nyílvesszőt a fa törzsében. Úgy izzott, mint Etele kardja, amikor az forgatta a nyugati népeken. Halk szisszenésre lett figyelmes a feje felett. Még időben ugrott félre a harmadik mirigy elől, aki minden mirigy ősanyja volt és egyben a legfélelmetesebb és leggonoszabb is egyben. Kígyó testéből nyolc szőrös láb állt ki és valamennyi lábán egy-egy kígyóméregbe mártott karom éktelenkedett. Farka végén tüzes kénkő parázslott.

– Már vártalak ifjú Botond, már vártalak – sziszegte álnokul és gyémánt szemei szikrákat szórtak.

– Na, ez volt a te utolsó várásod te rusnyaság! – Azzal Botond elkapta a mirigyek anyjának két első lábát és pillanatok alatt csomót kötött rá majd felemelte, megforgatta és úgy a felhőt verő fához vágta, hogy csak úgy nyekkent. De ezzel még nem volt vége. A dög maradék hat lábát egyesével mind leharapta, majd úgy szájon vágta, hogy kiestek a méregfogai. A dög kínjában még a farkával akart odacsapni, de Botond elkapta a levegőben és tekert rajta egyet és nemez csizmájával a földbe taposta. Botond a biztonság kedvéért még tizenkét darabba vágta és még le is pisálta a mirigy kénkő parazsát. A gyémánt szemeit kivájta és eltette tarsolyába. Ki tudja, egyszer még jó lesz valamire – gondolta.  

Mire Lél és Bulcsú felért a Fekete-rez tetejére, Botond már húzta a lóbőrt és közben nagyokat horkantott. Gondolták felébresztik és mindketten belerúgtak egyet.

– Ébresztő te álomszuszék – nevette el magát Bulcsú. – Napapa már az égen jár. Fogd azt a nyilat és menjük haza, mert igencsak megéheztem.

Botond nagy nehezen feltápászkodott és kiköpte fogai közül a dög húsát. – Én biz’ komám már megettem a reggel étkét. Igaz, kicsit rágós volt, meg pokolízű, de tudjátok, hogy nem vagyok válogatós. Nosza, hol az a nyíl?

Mindhárman kacagva mentek oda a fatörzshöz és mivel Lél volt, aki legyőzte az első mirigyet, ő próbálkozhatott elsőnek. Minden erejét latba vetette, de nem sikerült kihúznia a fából Csaba királyfi nyilát. Bulcsú ugyanígy járt. Most Botondon volt a sor. Vaskos kezével megragadta, de nem történt semmi. Erre aztán két kézzel és még a fogait is összeszorítva próbálkozott.

- Hohó, komám! Kikaptad az egész fát a helyéből. Tedd vissza, mert Öregatyácska megharagszik ránk!

Botond óvatosan visszatette és ekképp szólt. – Végül is nem magamnak akartam, hiszen nekem íjam sincs. Bulcsúnak szántam volna.

Ebben a pillanatban ismét felizzott a nyíl és magától kiesett a fából. Az égbolton egy lovas jelent meg, aki maga Csaba királyfi volt.

– Halljátok szavaim ifjak! – Az én nyilamhoz csak olyan ember juthat hozzá, aki önzetlen és tiszta szívű. Te aprócska vitéz megmérettettél és győztél. Fogd hát magadhoz régi íjamat és a nyilat. – Azzal ledobta Botond elé fegyverét és eltűnt a csillagok közt. Botond büszkén fogta magához a legendás fegyvert, majd odaadta Bulcsúnak.  – Téged illet barátom. Engem csak korlátozna a csihipuhiban. Bulcsú csak állt és nem akart hinni a fülének. Végül Lél hátba vágta és sercintett egyet.

– No mi lesz már? Fogjad, oszt gyerünk haza, mert nagyon éhes vagyok.

 

Hát így történt, hogy a három jó barát megszerezte Csaba királyfi íját és nyilát, mert ugye azt nem is kell mondanom, hogy mindhárom ifjú kellett ahhoz, hogy ez a történet így alakuljon. Lél leleményessége, Bulcsú ügyessége és Botond hatalmas szíve.

És hogy az eget verő fán mit csicseregnek manapság a madarak. Két legendát is. Az egyik három ifjúról szól, akik legyőzték a gonoszt és elnyerték jutalmukat.

A történet ott kezdődik, hogy Ond, a Kalán nemzetség vezetője, jó szokásához híven mikor épp ideje engedte, egymagában vándorolva a világ végét kutatta. Most is így kószált, már ki tudja hány hete, amikor is rátalált egy hegyre és azon egy eddig mindennél sötétebb és huzatosabb barlangra. Lovát kint hagyva, aranyveretes szablyáját előre tartva lépett be a félelmetes üregbe. Amint belépett, irtózatos erejű szél támadt rá, amely először ki akarta kezéből csavarni fegyverét, majd magát Ondot akarta felkapni, mint forgószél a szürkemarhát a tiszai síkon. De nem hiába szóltak legendák Ond erejéről, miszerint egy igazi vasgyúró, kinek öklében négy patkó roppan össze egyszerre. Megvetve lábát, dacolva széllel, egyre beljebb haladt, míg nem meg nem látott a barlang mélyén egy kuporgó öregasszonyt, akinek a szeme úgy világított, mint a bagzó macskáé teliholdkor. Nosza, nem kellett több Ondnak és szablyáját felemelve ugrott neki a vénasszonynak abban a hiszemben, hogy ha kivájja a szemét, tán csak nem szór rá rontást és visszafelé világítani is tud majd vele. Már épp vájta volna ki a jobb szemét, amikor az öregasszony visítozva rimánkodni kezdett.

- Jaj, te ostoba! Mit művelsz, he?

- Kushadj te szipirtyó! Engem nem fogsz megbabonázni, mert kivájom a szemedet, te!

- Kérlek, ne bánts! Ha életben hagysz, teljesítem három kívánságodat.

Ond kezében félúton megállt a szablya és azon gondolkodott, nem is volna olyan rossz, ha most három kívánsága teljesülne. De mivel egy cseppet sem bízott a vén szipirtyóban, hát úgy határozott, hogy megköti. A tenyerébe köpött és a nyálas részével homlokon csapta az öregasszonyt.

- Na, most már tárgyalhatunk – húzta ki magát Ond büszkén. Már el is tervezte, mi legyen a három kívánsága. Az egyik, hogy szeretné végre elérni a világvégét, a másik, meg legyen egy nálánál is erősebb fia, és hogy mivel tudta bűbájossal van dolga, így hát arra kéri majd, hogy soha ne tudja ezek után elérni őt.

- Mi a neved, szipirtyó?

- Tényleg szeretnéd tudni?

- Igen, szeretném és te meg is mondod, mert különben kivájom a szemedet.

- Kívánságod számomra parancs ifjú Ond. A nevem Szélanyó. Most már csak két kívánságod maradt. Jól oszd be, ha jót akarsz magadnak.

Hűha, gondolta magában Ond. Ennek már a fele sem tréfa. Nem csak randa, de nagyon rafinált is ez a banya, de majd ő túljár az eszén. Mivel hogy most már tudja a nevét, azt is tudja, hogy hol van, ugyanis a Szélanyó lakhelye pont a világ végén van. Tehát ez a kívánsága teljesült neki és ráadásul önerőből. Ond még jobban kihúzta magát, de olyannyira hogy kaftánjáról lepattogzottak az aranygombok.

- Rafinált egy beste vagy, de az én eszemen nem jársz túl. Így hát halld a második kívánságom. Azt akarom, hogy miután teljesítetted a harmadik kívánságom, ne tudj többé ártani nekem.

- Kívánságod teljesítve – sziszegte cseppet sem rejtve véka alá a hangulatát a banya.

- És most halld meg az utolsó és a legfontosabb kívánságomat! Az asszonyom, Csepke várandós. Azt akarom, hogy fiú utódot szüljön nekem, aki még nálam is nagyobb és erősebb lesz.

- Ennyi?

- Igen, ennyi.

- Hahaha! Te ostoba! Ki fogja megvédeni a fiút tőlem? Mert egyet már előre látok. Nem leszel ott mindig a fiad körül, hogy megvédd.

Azzal a banya széllé válva kiviharzott a barlangból. Ond még néhány percig egy helyben maradt és azon mosolygott, hogy csak ő volt az eszesebb, hiszen ha ő megfogta a vén szipirtyót, akkor a fiúnak is gyerekjáték lesz, hiszen még nála is nagyobb és erősebb lesz.

 

Telt múlt az idő és Csepke hasa bizony eléggé megnőtt már ahhoz, hogy Bolda a helyi táltos asszony már törje, zúzza a Gyöngyajakot a mozsarában.  Egyik nap, amíg Ond a jurtában delelt, addig Csepke, mint mindig, kiment a Körtvély-tóhoz, hogy megetesse a vadlibákat. A Nap száz ágra sütött. Igen ám, de hirtelen hatalmas szél kerekedett és egy óriási viharfelhőt sodort a nap elé és olyan sötét lett, hogy Csepke az orráig se látott. A hasára téve kezét, reszkető hangon az urát hívta, de helyette valami sejtelmes fény jelent meg.

- Lúdvércfény! - Csepke abban a pillanatban felismerte, bár még nem látott ilyet, de a vének mindig mesélték, amikor összeült a nagycsalád. Tudta, hogy most már nem nézhet hátra és elkezdett nehézkesen szaladni vissza a szálláshelyre. Megbotlott és a földre esett. Próbált feltápászkodni, amikor érezte, hogy a lúdvérc a nyakába ül. Érezte, ahogy elhagyja minden ereje, miközben a lúdvérc elkezdte szopni a csecsét, de olyan erővel hogy Csepke beleszürkült. Kínzó fájás kezdte gyötörni az alfelénél. Úgy érezte szétszakad a hasa. A Lúdvérc meg csak szívta az anyatejet és vele együtt a vérét is. Csepke érezte, hogy a hasában a gyermek feszeng és a világra akar jönni. Lábait széttéve nyomott egy hatalmasat majd nyöszörgést hallott. A lúdvérc nyöszörgött az újszülött kezei között, aki mint egy csutkababát, úgy tartotta a kezében. Mosolyogva nézte, majd kettétépte a dögöt. Csepke, maradék erejét összeszedve magához ölelte a fiúcskát és csecsét a szájához tette. Igen ám, de az olyan keserű volt a lúdvérc nyálától, hogy bizony a fiú kiköpte azt.

Amikor Ond rájuk talált, Csepke már nem élt, de a fiú még ott gőgicsélt a mellkasán. Ond, óvatosan felemelte és a tarsolyából elővett szárított húsport apránként a fiú a szájába szórta, majd egy kis vizet öntött rá. Miután megetette a fiát egy nagy fának az odvába rejtette addig, amíg eltemette asszonyát. Ond sírva nézte az eget és most már tudta, hogy a Szipirtyó volt a rafináltabb kettejük közül.  Megfogadta, hogy amíg él, kutatni fogja a bestét minden áron. Az odúhoz lépve maga elé emelte fiát, megcsókolta homlokát, majd így szólt. – Mától a neved Botond. A legerősebb leszel széles e földön és nem lesz oly akadály, amit le ne küzdenél.  Közben a Nap ajtót vágott a sötét fellegen és úgy tett, mintha nem történt volna semmi sem. Vidáman szórta sugarait. 

Tus előttem, tus utánam! 

A nő egy szál törölközőben jött be. Haját egyetlen mozdulattal bontotta ki, miközben az asztalról felemelte a frissiben kitöltött Pinot Noirt. Rápillantott a férfire, elmosolyodott és az ablakhoz lépett. Apró fények cikáztak odakint. Élt a város. Szerette ezt az állapotot. Ahogy kilát a mindenbe és közben tudja az igazi minden épp most lépett mögéje. A férfi szótlan volt. Szinte észrevétlenül csúsztatta kezét a törölköző alá. A víztől felforrósodott test sütötte tenyerét. A nő széttárta karjait mintha repülni készülne. A törölköző magától hullott le felfedve a világnak apró kis titkokat. Érezte szívének minden dobbanását. Egyre sűrűbben kezdte szedni a levegőt, ahogy az erős kezek a mellére fonódtak. A férfi lassan óvatosan masszírozva, olykor két ujja közé csippentve az egyre keményedő mellbimbókat. Szája a nő nyakát kereste. Először csak óvatosan megcsókolta, majd enyhén beleharapott. A két test remegett az izgalomtól. A férfi, gyengéden, de határozottan maga felé fordította a nőt. Ahogy egymás szemébe néztek, látni vélték azt amire mindig is vágytak. A pillanatot. A gyengéd csókokat erősebb és erőszakosabbak követték. Szívták és harapták egymást. Az ajkak közösültek.

Az ágy befogadta testüket. Az egyenletes lüktetés belepte a szobát. A harmonizációk kirajzolódtak, mint ha csak egy festő ihletei lettek volna. A vörös színek domináltak. Az elnagyolt ecsetvonásokat ellensúlyozta a sok apró tökéletes kontúr. A nő csak nézte. Sírt a gyönyörtől és a másik is tudta. Egy újabb nap az ajándék. Lassan csillapodtak le. Az utóremegések pajkosan osontak át rajtuk, mintha csak épp arra jártak volna. Nem mozdultak. A kezek egymásba fonódva pihentek az elfáradt testek mellett.  Szoba is visszavette egykori színeit.

A férfi lassan felült és egy puszit nyomott a nő orrára. Miután felkelt az ágyból a kezét a másik felé nyújtotta. Az gyengéden belékapaszkodva segítette fel magát. Ismét ott álltak egymás előtt. A nő szeme felfénylett és száját a másikéra tapasztotta, majd hirtelen mozdulattal mellkasához húzta a férfi fejét. Az vadul a szájába vette az immár újra mereven feszülő mellbimbót. A festő újra alkotni kezdett.

- Szeretlek Andi.

A falak feketévé váltak. A két test megmerevedett. A nő a férfit fürkészte. Más volt ez a tekintet már. Szemtelen és bűnbánó egyszerre.

- Még mindig őt szereted, igaz? Elmegyek tusolni. Mire visszajövök ne légy itt.

A férfi mosolyra húzta a száját. Eddig tartott. Eszébe jutott egy morbid szóvicc, ahogy behúzta maga mögött az ajtót.

- Tus előttem, tus utánam.

 

Kinyilatkoztatás – avagy Isten újra íratja

 

Szilágyi Imre, egykedvűen, komótosan, zsebre dugott kézzel érkezett a lakása elé. A megszokott időben a megszokott helyen volt. Munkavégzés után két órával. Imre tudósítóként dolgozott a helyi lapnál és miután letelt a munkaidő mindig bement a Vendégváró vendéglátó egységbe ahol néhány sör mellett kitárgyalták néhány törzsvendéggel a napi híreket. Ma is megvitatták a legfelkavaróbb hírt, miszerint elfogták a két hónapja keresett udvarló bicikli tolvajt. Azért kapta ezt a nevet, mert ahonnan elkötött egy kerékpárt, mindig ott hagyott egy szál virágot. Az egyszemélyes nyomozószerv, Alács Zoltán főhadnagy azt gyanította, hogy randevúkra siethetett a tettes azért volt nála minden egyes alkalommal virág. A feltevés majdnem helytálló volt. Ugyanis amikor a tettest elkapták bevallotta, hogy a temetőbe igyekezett a halott édesanyjához, csak hát útközben rátört minden egyes alkalommal a félsz, hogy lekési a kedves mamájával a randevút, mert úgy gondolta, hogy a mama, minden nap lejön reggel hat és este hét között a mennyből hogy tanácsokkal lássa el az egyetlen szeretett fiát. Így hát amikor úgy érezte hogy késésben van, mindig elkötött egy kerékpárt és cserébe, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, otthagyott egy szál virágot.

Imre, miután végére ért a történetnek, szívélyesen fogadta mint mindig, a csapos ingyen sörét. Utána a néhány törzsvendégét, majd a Laci szomszéd három centjét, aminek általában vodka volt a neve. Ezek után percre pontosan elindult, hogy percre pontosan hazaérjen a megszokott kis világába, amit mások általában otthonnak neveznek.

Minden a megszokott rendben folyt. Imre kicsit előredőlve, jobb kézzel a falat támasztva, ballal pedig a kódot megadva várt a megszokott búgásra, amellyel jelzett az ajtó neki, hogy Imikém szabad az út. Monoton számolás és 36 lépcső fok után a kulcsot enyhén remegő kézzel párosítja a zárral miközben a bajszáról a bal kézfejével próbálja letörölni a már lassan odaszáradó sörhabot. Imre, a megszokott mozdulatok rabja volt amikor senki sem látta. Társaságban maga volt a megnyerő mosoly, az ötös találat a lottón. De amint magára maradt a robot funkció azaz a kényszeres parancsmozdulatok úrrá lettek rajta. Nem bánta. Igazából ő így érezte jól magát. Így volt kerek. A többi csak maszk.

Így hát a cipőlerúgás és az aktatáska a folyosó közepén hagyása is része volt a teljes kerek életének. Mint ahogy az is hogy a szobában a villanykapcsolót mindig a homlokával kapcsolta fel. Az már viszont nem, hogy a villanykörte hangos pukkanással adta tudtára hogy befejezte földi pályafutását.

- Az isten bassza meg.

- Inkább ne ha kérhetem. Ma már megvolt a napi adag Jimmy fiú.

Imrében megállt az ütő és hirtelenjében szóhoz is alig jutott. – Ki, ki az isten maga?

- Akit emlegetsz. Szó szerint.

Imre hunyorgott a homályban, majd kivett egy alakor a kedvenc bőrfoteljában, ahogy szétvetett lábakkal ül, miközben épp meggyújt egy cigarettát. - Menjen el kérem...

- Ne folytasd Jimmy. Tudom hívod a zsarukat.

- Ké...kérem menjen el.

Az alak nem mozdult, s bár nem láthatta valójában mégis úgy érezte hogy az illető kineveti. Imre kezdte felhúzni magát. Nem elég hogy kiment az az átkozott körte is és ezzel világrengető problémákat okozott, hanem még itt van ez az alak is és Jimmynek hívja és még mosolyog is. De ez még semmi. Istennek képzeli magát és beleült a kedvenc bőrfoteljába. A harag amely benne fortyogott, lassan a szájáig ért és átvette a félelem helyét.

- Húzzon ki a fotelemből maga szarzsák. Mert ha nem Meg fogom írni. Ha nem tudná az írás erő és hatalom.

- Én ne tudnám? Legyen világosság!

Abban a pillanatban a körte újra világítani kezdett. Imre kényszeredetten pislogott párat majd szemügyre vette a férfit. Ötvenes, őszes, hosszú hajú, szakállas ürgének látszott, aki még ülve is majdnem akkora volt mint Imre. Fekete kigombolt bőrkabátja alól kivillant egy „"Isten halott" - aláírás: Nietzsche” feliratú póló, ami természetesen a jelen divat szerint be volt gyűrve a hasított bőr nadrágjába, hogy kivillanthassa az övcsatján lévő „hell” feliratot.

- Ezt meg hogy csinálta.

- Semmiség Jimmy. Egy trükk a sokból.

Imre csak állt ott és érezte hogy a haragon lassan úrrá lesz újra a félelem.

- Kicsoda maga? – suttogta.

- Már említetted a nevem. Nem is egyszer ha a fülem nem csal.

- Isten?- szakadt ki Imre fintorgó száján a szó.

- Szó szerint Jimmy. Teljes életnagyságban. – és egy lendülettel felállt és Imre előtt teremve rámosolygott. Lehelete sör és viszki szagot árasztott.

- Mé...mért hív Jimmynek, és ha maga isten mért van ellenpropaganda pólóban és mért hord bakancsot? Tán fázik a lába? Szerintem inkább az ördögre hasonlít. Vigye már innen a pofáját az enyémtől. Még a végén kémiai reakcióba lépnek alkoholos leheleteink és a végén felrobbanunk.

- Nyugi Jimmy. Kezdjük az elején. Azért hívlak Jimmynek mert kedvelem Amerikát. Most is onnan jövök. Hogy milyen jó csaj ez a Mariah Carey! Azt mondta isteni voltam. De most vigyáztam. Nem lesz még egy Jézus baki. A ruházatomon meg ne lepődj meg. Mindig is trendi voltam. De most már térjünk a tárgyra. Azért jöttem el hozzád, hogy írd meg a történetemet.

- A történetét? Na jó. tegyük fel hogy ön az isten vagy micsoda. Nekem úgy rémlik már megírták és címe is van. Biblia.

- Hagyjuk azt a szart. Annak már semmi köze az én történetemhez. Ezerszer átírták már a kezdetek óta. Azaz ezerhuszonháromszor. Annyi lenne a dolgod hogy lejegyezd amit mesélek majd neked. Persze haladhatunk a korral és diktafont is használhatsz.

- De miért én?

- Azért mert téged dobott ki a gép. Na jó, hagyjuk a viccet. Azért te mert ha jól tudom, és jól tudom, te hittél bennem egykor. Azért is akartad elvégezni a teológia szakot, amit megvallom nem sokra tartok. Téged meg igen, mivel feladva elveidet, kiálltál egy nem egyházi ember mellett az egyházzal szemben. Dicséretes.

- Rég volt.

- A te időmértékedhez képest valóban rég. Nekem úgy tűnik mintha most lett volna. Na kezdjünk hozzá.

 

Folyt. köv.

Mézeskalács

Délután öt felé járt. A szűkös sötét utcában csak egyvalaki sietett a kijárási tilalom ellenére is. Aprócska termet, olyan kilenc forma lehetett. Kezében néhány tojás, amit Mari nénitől kapott karácsonyra, és az anyja tudta nélkül el is ment érte.

Ahogy a sziréna megszólalt, a fiú tudta, hogy nem ér oda az óvóhelyre. Helyette szemközti bérház udvarára szaladt. Legszívesebben hazáig rohant volna, hiszen az övék alatt volt kinevezve a pince. Az édesanyja biztos ott várja már. Csak néhány sarok választotta el őket egymástól.

Reszketett. A félelemtől és a hidegtől egyaránt. Hatalmas robbanások és bombák süvítése arra késztette, hogy, mint egy riadt kis veréb, meghúzódjon az egyik bemélyedésben. Körülötte falak omlottak és életek. A halálsikolyok olykor átszűrődtek a robbanásokon.

Egyszer csak vége lett. Az időt nem érzékelte. Füle zúgott és vér szivárgott belőle. Kezeiben még ott szorította a tojáshéj maradványokat. Egy ösztön vezérelte. - Haza anyához! Kábultan, a maradék erejét összeszedve indult el a házuk felé. Lába meg-megbicsaklott, de azért rendíthetetlenül ment célja felé.

A fiú dideregve állt egy hatalmas bombatölcsér előtt, ahol nem is olyan rég még az otthona állt. Nem akart hinni a szemének. – Édesanyám... –suttogta magában.

- ÉDESANYÁM!

Arcát félig fagyott kis kezébe temetve, térdre rogyva zokogott. Közben havazni kezdett. Az égi dunyha lassan belepte Pest romjait és halottjait.

Az utcában csodálatos módon megmaradt egy üzlet. Ajtaja zárva, kirakatüvegén Dávid-csillag és egy felirat: ŰSD A ZSIDOT!

A fiú megmeredt izgalmában. Olyat látott, amit még életében soha nem látott. Egy gyönyörű mézeskalács szívet. Csak állt ott és tudta. Beleszeretett.  

Napokon át kóborolt magában. Kilőtt tankok és német szavak szitkai között. Ha éhes volt, fakérget, ha szomjas havat evett. Szemei alig rebbentek. Csak bolyongott utcák kövén, küszködve külső és belső fájdalmaival. Rongyokba csavart kis teste a kihűlés szélén volt. De a szívhez minden nap visszatért.

A németet orosz szavak követték. Dübörgő tankok tetejéről megmaradt pincék mélyéről, olykor magyar jajszavak mellől.

A boltot közben kifosztották. Elvitték bútorait, értékeit. Csak a kis szív maradt, az immár betört kirakat mögött. A tavaszi nap bátran szórta rá és a fiúra megbékélt fényeit.

Amikor délután a tulajdonos megérkezett, a kisfiú a megszokott helyén állt a kirakattal szemben. Szárnyra kelt már a hír, hogy egy árva kölyök minden nap eljön ugyanabban az időpontban. Véber István ránézett az órájára. Pontosan öt óra volt.

Tekintete követte a fiúét, majd elmosolyodott. Szótlanul bement a boltba, a kirakathoz lépett, majd épp ki akarta venni a mézeskalácsot, amikor két férfi lépett a gyerekhez és karon ragadták. István már épp nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze mi végre is, amikor az egyik feléje szólt.

– A szociálpolitikai bizottságtól vagyunk. – Azzal fogták a gyereket és feltették egy teherautóra a többi sorstársai közé.

 

***

 

Meztelenül állt a sorban, kopasz fejét lehajtotta és várta a pofont. Minden nap így kezdődött. Azután kivették a sínek mellé dolgozni. Mivel ő volt az egyik legkisebb a csoportban ő vitte a többieknek a vizet. Ennivalót nemigen kaptak, ha mégis abban sem volt köszönet. Kukának hívták. Találó név egy olyan gyereknek, aki egy éve van köztük és még nem szólalt meg.  A nagyobb társai volt, hogy rajta eresztették ki a mérgüket. Ilyenkor arcon ütötték, hol tenyérrel, hol ököllel, vagy egyszerűen csak megrugdosták. Olyankor is szótlan maradt. Becsukott szemén át nem láthatták, ahogy egy kirakat előtt egy mézeskalács szívre mosolyog. Amit láttak viszont félelemmel töltötte el egy idő után őket. A fiú, szerintük nem érzett fájdalmat. Szépen lassan elérték azt, hogy kirekesszék maguk közül.

Ezek után a lelencház feketelistájára került. Minden reggel a pofon után egy dézsa jéghideg vízbe mártották ruhástól addig, amíg fuldokolni nem kezdett. Utána meg a szomszéd falu kőfejtőjébe vitték a felnőtt rabok közé. Azok méregették és ujjongtak, miközben a fiú meg csak mosolygott. Még akkor is, amikor ájultan és véresen esett össze.

A nevelő őrök rezzenéstelen arccal dobták le a földre és borították a fejére a kihűlt levesét. Órák teltek el mire megmozdult. Lassan a priccshez kúszott, belekapaszkodva feltérdelt és két kezét imára kulcsolva az ő kis szívére gondolt.

Az évek teltek, s a fiúból erős legény vált. Bár meg se mukkant, azért tisztelték. Tudta mindenki, mit élt át ez az ember.  Hat év hosszú idő.

Amikor kilépett a kapun, nem fordult vissza. Még el sem köszönt. Fogta a kis batyuját és Pest felé vette útját. Elhatározta visszamegy és megkeresi a szívet. Gyalogolt utak mentén, sínek között, s ha szerencséje volt, fel tudott kapaszkodni egy tehervagonra. Annak tetejére ülve nézte, hogy a felhők szívvé formálódva követik megkezdett útján.  

 

***

 

Pest nyüzsgött. A Lánc-híd már állt, a villamosok csilingeltek. Romok tűntek, épületek emelkedtek. A fiút, mint régi ismerőst úgy köszöntötték a Jósika utcai fák. Tenyerét az egyiken végighúzva, megállt. Az volt az a fa, ami egyszer éhét csillapította. Csak nézte, majd arcát a kérgéhez értetve megszólalt több mint hat év után. – Köszönöm.

Ebben az egy szóban majdnem minden benne volt. Az hogy nem halt éhen, túlélte Pest ostromát, a lelencet, és hogy visszatérhetett. Még hátra volt az utolsó lépés.

 

***

 

Véber István túlélte a háborút, a gettót és túl fogja élni a komcsikat is. Legalább is ő így gondolta. Tulajdonképpen neki semmi baja nem lenne a vörösökkel, ha nem a saját, családi boltjában kellene dolgoznia, mint állami alkalmazott. Főnöke, aki egy senkiházi nyilasbérenc volt, ma meg munkásőr, mindent megtett azért, hogy az orra alá dörgölje, hogy lám-lám, az ember akkor viszi sokra, ha élni tud a lehetőségeivel. Véber István olyankor ökölbe szorult tenyérrel megy felmosni a kemencés helyiséget vagy átrendezni a kirakatot. A kirakat egyik ékessége – Véber István szerint – az a kis mézeskalácsszív volt, ami még negyvennégyben készült. Még a kisfiával együtt festették. Ez volt az utolsó együttléte a családdal. Azóta minden nap kimegy a Duna partjára és egy szál virágot dob a véres folyóba.

Ahogy épp rendezgette a kirakatot, egy fiatalemberre lett figyelmes, aki le nem veszi a szemét a mézeskalácsáról. Ismerős volt neki a tekintet. Egyszer látta már. Jó pár évvel ezelőtt. Az órájára nézett, noha tudta, hogy öt óra volt épp. Lassan, mint aki nem akarja elijeszteni a vadat az erdőben, a kalács felé nyúlt és felemelte. Az ifjú követte tekintetével. A férfi kivitte az utcára és óvatosan az ifjú tenyerébe helyezte. – A tiéd fiam.

A fiú óvatosan, mint valami madárfiókot a szívéhez emelte. Szeméből könny pergett. A megnyugvás gyöngyei. Még aznap elment a szülői házhoz, aminek helyén már félig felépült egy szociális lakás. Csak állt ott és némán búcsúzott. Gondolataiban átölelte édesanyját, apjával kezet fogott és megpaskolta öccse fejét.

 

***

 

Az ifjú és Véber István néhány év múlva összetalálkoztak ismét. A legjobb barátok lettek, majd felvette a Véber László nevet. Megnősült, majd családot alapított.  A rendszerváltáskor megkapta az államtól azt a kis boltot, ami előtt egykor oly sokat állt. Ma már én vezetem a boltot. A fiút eltemették. S a kicsi szívvel mi lett? A kirakatban várja ma is az árva lelkeket.