Botond vitéz - A születés

A történet ott kezdődik, hogy Ond, a Kalán nemzetség vezetője, jó szokásához híven mikor épp ideje engedte, egymagában vándorolva a világ végét kutatta. Most is így kószált, már ki tudja hány hete, amikor is rátalált egy hegyre és azon egy eddig mindennél sötétebb és huzatosabb barlangra. Lovát kint hagyva, aranyveretes szablyáját előre tartva lépett be a félelmetes üregbe. Amint belépett, irtózatos erejű szél támadt rá, amely először ki akarta kezéből csavarni fegyverét, majd magát Ondot akarta felkapni, mint forgószél a szürkemarhát a tiszai síkon. De nem hiába szóltak legendák Ond erejéről, miszerint egy igazi vasgyúró, kinek öklében négy patkó roppan össze egyszerre. Megvetve lábát, dacolva széllel, egyre beljebb haladt, míg nem meg nem látott a barlang mélyén egy kuporgó öregasszonyt, akinek a szeme úgy világított, mint a bagzó macskáé teliholdkor. Nosza, nem kellett több Ondnak és szablyáját felemelve ugrott neki a vénasszonynak abban a hiszemben, hogy ha kivájja a szemét, tán csak nem szór rá rontást és visszafelé világítani is tud majd vele. Már épp vájta volna ki a jobb szemét, amikor az öregasszony visítozva rimánkodni kezdett.

- Jaj, te ostoba! Mit művelsz, he?

- Kushadj te szipirtyó! Engem nem fogsz megbabonázni, mert kivájom a szemedet, te!

- Kérlek, ne bánts! Ha életben hagysz, teljesítem három kívánságodat.

Ond kezében félúton megállt a szablya és azon gondolkodott, nem is volna olyan rossz, ha most három kívánsága teljesülne. De mivel egy cseppet sem bízott a vén szipirtyóban, hát úgy határozott, hogy megköti. A tenyerébe köpött és a nyálas részével homlokon csapta az öregasszonyt.

- Na, most már tárgyalhatunk – húzta ki magát Ond büszkén. Már el is tervezte, mi legyen a három kívánsága. Az egyik, hogy szeretné végre elérni a világvégét, a másik, meg legyen egy nálánál is erősebb fia, és hogy mivel tudta bűbájossal van dolga, így hát arra kéri majd, hogy soha ne tudja ezek után elérni őt.

- Mi a neved, szipirtyó?

- Tényleg szeretnéd tudni?

- Igen, szeretném és te meg is mondod, mert különben kivájom a szemedet.

- Kívánságod számomra parancs ifjú Ond. A nevem Szélanyó. Most már csak két kívánságod maradt. Jól oszd be, ha jót akarsz magadnak.

Hűha, gondolta magában Ond. Ennek már a fele sem tréfa. Nem csak randa, de nagyon rafinált is ez a banya, de majd ő túljár az eszén. Mivel hogy most már tudja a nevét, azt is tudja, hogy hol van, ugyanis a Szélanyó lakhelye pont a világ végén van. Tehát ez a kívánsága teljesült neki és ráadásul önerőből. Ond még jobban kihúzta magát, de olyannyira hogy kaftánjáról lepattogzottak az aranygombok.

- Rafinált egy beste vagy, de az én eszemen nem jársz túl. Így hát halld a második kívánságom. Azt akarom, hogy miután teljesítetted a harmadik kívánságom, ne tudj többé ártani nekem.

- Kívánságod teljesítve – sziszegte cseppet sem rejtve véka alá a hangulatát a banya.

- És most halld meg az utolsó és a legfontosabb kívánságomat! Az asszonyom, Csepke várandós. Azt akarom, hogy fiú utódot szüljön nekem, aki még nálam is nagyobb és erősebb lesz.

- Ennyi?

- Igen, ennyi.

- Hahaha! Te ostoba! Ki fogja megvédeni a fiút tőlem? Mert egyet már előre látok. Nem leszel ott mindig a fiad körül, hogy megvédd.

Azzal a banya széllé válva kiviharzott a barlangból. Ond még néhány percig egy helyben maradt és azon mosolygott, hogy csak ő volt az eszesebb, hiszen ha ő megfogta a vén szipirtyót, akkor a fiúnak is gyerekjáték lesz, hiszen még nála is nagyobb és erősebb lesz.

 

Telt múlt az idő és Csepke hasa bizony eléggé megnőtt már ahhoz, hogy Bolda a helyi táltos asszony már törje, zúzza a Gyöngyajakot a mozsarában.  Egyik nap, amíg Ond a jurtában delelt, addig Csepke, mint mindig, kiment a Körtvély-tóhoz, hogy megetesse a vadlibákat. A Nap száz ágra sütött. Igen ám, de hirtelen hatalmas szél kerekedett és egy óriási viharfelhőt sodort a nap elé és olyan sötét lett, hogy Csepke az orráig se látott. A hasára téve kezét, reszkető hangon az urát hívta, de helyette valami sejtelmes fény jelent meg.

- Lúdvércfény! - Csepke abban a pillanatban felismerte, bár még nem látott ilyet, de a vének mindig mesélték, amikor összeült a nagycsalád. Tudta, hogy most már nem nézhet hátra és elkezdett nehézkesen szaladni vissza a szálláshelyre. Megbotlott és a földre esett. Próbált feltápászkodni, amikor érezte, hogy a lúdvérc a nyakába ül. Érezte, ahogy elhagyja minden ereje, miközben a lúdvérc elkezdte szopni a csecsét, de olyan erővel hogy Csepke beleszürkült. Kínzó fájás kezdte gyötörni az alfelénél. Úgy érezte szétszakad a hasa. A Lúdvérc meg csak szívta az anyatejet és vele együtt a vérét is. Csepke érezte, hogy a hasában a gyermek feszeng és a világra akar jönni. Lábait széttéve nyomott egy hatalmasat majd nyöszörgést hallott. A lúdvérc nyöszörgött az újszülött kezei között, aki mint egy csutkababát, úgy tartotta a kezében. Mosolyogva nézte, majd kettétépte a dögöt. Csepke, maradék erejét összeszedve magához ölelte a fiúcskát és csecsét a szájához tette. Igen ám, de az olyan keserű volt a lúdvérc nyálától, hogy bizony a fiú kiköpte azt.

Amikor Ond rájuk talált, Csepke már nem élt, de a fiú még ott gőgicsélt a mellkasán. Ond, óvatosan felemelte és a tarsolyából elővett szárított húsport apránként a fiú a szájába szórta, majd egy kis vizet öntött rá. Miután megetette a fiát egy nagy fának az odvába rejtette addig, amíg eltemette asszonyát. Ond sírva nézte az eget és most már tudta, hogy a Szipirtyó volt a rafináltabb kettejük közül.  Megfogadta, hogy amíg él, kutatni fogja a bestét minden áron. Az odúhoz lépve maga elé emelte fiát, megcsókolta homlokát, majd így szólt. – Mától a neved Botond. A legerősebb leszel széles e földön és nem lesz oly akadály, amit le ne küzdenél.  Közben a Nap ajtót vágott a sötét fellegen és úgy tett, mintha nem történt volna semmi sem. Vidáman szórta sugarait.