Megáll az idő

Megáll az idő

   Táncoltál már hétvégén a Terror Háza Rákosi termében? Érezted már úgy, hogy néhány pillanatra tényleg megáll az idő, amikor a kedvesedet a karodban tartod?  Eszméletlen érzés. Egyszer, ha módod lesz rá, próbáld ki.

   Az egész úgy kezdődött,  hogy Ágival, a kedvesemmel, úgy döntöttünk, hogy felmegyünk egy hosszú hétvégére a fővárosba. Hogy miért? Csak. Csak, mert a szülinapja lesz. Csak, mert ez egy előnászút is. Csak, mert egyszerűen kettesben akartunk lenni egy idegen városban.

   Már az indulás előtt lázban égtünk. Na nem nagyon, csak egy kicsit. Ezért hát egy szocreál cukrászdában vettünk töpi pogit, dobos torit, meg teát. Vettünk kabátot, sapkákat, lángost és elsütöttünk egy hamis tízezrest. Az utóbbi csak vicc, húszezres volt. Na jó, százezres.

   Otthon ment a sürgés-forgás. Előkészületek, pakolás, fotel, kaland, miegymás. Aztán taxiba be, és irány a vasútállomás. Ezután egy kis várakozás után, felszálltunk az IC-re. Ezer éve nem ültem vonaton. Sokat nem változott a helyzet azóta. Koszos és büdös minden. Talán csak az lett pozitív, hogy már több a „nem dohányzó” szakasz. Jó két és fél órás utazás után megérkeztünk a magyar „Nagy Almába”. Amint leszálltunk, egyből érezni lehetett a nyüzsgést. Basszus, ez a város él! Metróra szállván szembesültem néhány dologgal. Az egyik az hogy két féle embertípus található a föld alatt. A barátkozós és az elutasító. A barátkozós, tutira akar tőled valamit. Vagy a pénzedet, vagy a hajlandóságodat arra, hogy vegyél tőle valamit. Tehát, a pénzedet vagy a pénzedet. A másik féle meg azt hiszi, Te akarod az ő pénzét. Ezért hát szemellenzővel a fején, célirányosan siet kijelölt célja felé.

   Megkönnyebbülve jöttünk ki a felszínre, hogy megúsztuk nagyobb atrocitás nélkül. Még a jegyellenőrök is köszöntek. Igaz, csak másodjára. Pár perc alatt elértük a megadott címet, ahol az előre lefoglalt szobánk várt ránk. Illetve előtte még a kapun egy piros cetli. X számot hívjuk fel és jön az aznapi ügyeletes, aki átadja a kulcsokat nekünk. Addig is, amíg megérkezik, gondoltuk igyunk valamit. Pár méterre cégtábla hirdette az egykori híres, hírhedt francia börtön, a Bastille, unokatestvére és névrokona szeretettel vár minket. Ha már így esett, akkor gyerünk. Pár korsó sör elfogyasztása után megérkezett a „kulcsoslány”. A kulcsokat átvéve, lakástulajdonosok lettünk Pesten, ha csak pár napig is. Egy kicsit furcsa volt. Láttam, hogy Áginak is. Furcsa és jó. Jó volt átölelni és csókolni a szerelmemet egy idegen, mégis a „saját” lakásunkban.

   Készülődnünk kellett, mert Marie-val volt randink az este folyamán. Az Operaház előtt találkoztunk, ahonnan elmentünk egy ismerős helyre. Nyafkamargitom kocsmájába. Jól esett már Marie-val találkoznunk. Átbeszélgettünk vidám és szomorú perceket, attól függően milyen témát hoztunk fel. Az idő gyorsan repül, ha olyan emberek vesznek körbe, akiket szeretek. A végére azért elfáradtunk egy kicsit. Jó volt ágyba bújni. Átölelni, szeretni a Nőt. Óvni álmát.

   Az ébredés ugyanolyan volt, mint az elalvás. Édes és biztonságos. Erre a napra az volt a terv, hogy megnézzük a Terror házát és a Holocaust múzeumot a Páva utcában. Na meg találkozunk Juditékkal. A délelőttöt a T-Háznak szántuk. A látvány és az információk alapján kijelenthetem, hogy mindkét rezsim emberellenes volt. Mondom ezt úgy, hogy a radikális jobboldalhoz tartozónak vallom magam. Magyar vagyok, de nem gyilkos. Soha nem tudnék olyan dolgokat művelni, mint egykor a nyilasok meg az Ávósok. Azért ezekben a komor falak között is megtaláltuk a vidámságot és az örömöt. Nevettünk azon, hogy egy Galla Miklósra hajazó teremőr elkezdett velem beszélgetni és a végén kifejtette, hogy „elvtársak” vagyunk. Nem semmi pasas volt, annyi szent. Örültünk egymásnak, hogy két ennyire ellentétes ideológiát nyíltan felvállaló ember, milyen jól kijön egymással. Kéz a kézben sétálva, olykor puszit lehelve egymás arcára, szájára, jártuk végig a terror szobákat, kamrákat. A pontot az i-re a Rákosi emlékszobába tettük fel, ahol elkezdtünk Hollós Ilona slágerére lassúzni. Csak mi ketten léteztünk azokban a percekben. Elmerültem gyönyörű szemében, pici kezét a kezembe véve, éreztem szavak nélkül is érti: Szeretlek! Olyan volt, mint egyfajta tisztító tűz. Megtisztulva mások fájdalmaitól, meg persze a sajátjainktól is valamelyest, boldogan léptünk ki a kijáraton, miután aláírtuk a vendégkönyvet (is).

   Ági megígérte, hogy elvisz egy török étterembe és megetet mindenféle keleti kajával. Mondtam, részemről rendben. Oda hívtuk Juditot és a férjét, Robit is. Egy kis kommunikációs hiba után össze is futottunk. (Egy másik török étterembe mentek, ami pár száz méterrel odébb volt.) Juditéknál is ugyanaz az érzés tört rám, mint Marie kapcsán is. Örültem, hogy barátok közt lehetek. Nevetések közepette adtuk tudomásukra, hogy amit a képen látnak az nem egy vörös bársonyos komcsi wc, hanem Ágnes gyűrűje, ami egy vörös, bársonyozott tokban hevert. Ez a gyűrű lesz majd az ujján, amikor igent fog mondani. Juditék emberségét és barátságát jelzi, hogy elvittek bennünket a holocaust múzeumhoz. Itt ismét szembesültünk az emberi kirekesztéssel és azzal, hogy mivé tud válni az egyszerű ember, amikor egy kontrollt vesztett ideológia  kontrollt vesztett vezetőjének hatalmába kerül. A személyi kultusz ebben az esetben több százezer ember életébe került.

   Itt végezvén, Buda felé vettük az irányt. Meg akartam nézni a Mátyás templomot és a Halászbástyát. A Moszkva téren rájöttem arra, hogy az aluljárókban nem láttam mindent. Amit ott nem, hát ezen a téren igen. Budapest egyik legmocskosabb köztere. A templomhoz busszal mentünk fel. Egy zenész, aki szintén a buszon utazott,  és egy francia jellegű étteremben játszott tangóharmonikán, meginvitált bennünket. Talán majd máskor. Sajnos a Mátyás templom már bezárt amikorra odaértünk, de a másik álmom valóra várt. Ágival kettesben a Halászbástyán sétálni. Gyönyörű volt az egész. Felfedeztünk a templomon egy érdekességet. Az egyik tornyán egy holló ül és a szájában csillog valami. Vajon mi?! Legközelebb majd úgy szervezzük, hogy világossal érünk ide és akkor jobban szemügyre vesszük majd.

   Vissza Pestre. Fáradtan és majdnem éhesen. Azért majdnem, mert a Moszkva téren ettünk egy Gyrost. Azért újra elmentünk a török étterembe és megint ettünk. Tisztára olyanok voltunk, mint aki több napja nem evett. Hiába, a keleti ízek ellenállhatatlanok. Még egy kis bolyongás és irány haza. Fáradtabban, mint az előző nap, ami nem csoda, mert tizenkét órát barangoltunk a városban. Összebújva aludtunk el ismét.

   Az utolsó napra ébredtünk. Úgy éreztem nagyon hamar eltelt ez a hétvége. Egyik felem őrjöngött ott legbelül, hogy maradjak még, de a másik azt suttogta szelíden, hogy vár rám otthon valaki. Igazat adtam neki, de azzal a kikötéssel, amint lehet megismételjük. Lelkem szebbik fele nem ellenkezett. Ide tartozik még néhány dolog, ami megmaradt bennem. 

Az egyik hogy a vissza-vonaton láttunk egy fiatal párt, akik egymásnak olvastak fel egy könyvből. Nagyon aranyosak voltak. A másik, Ági anyukája töltött csirkét készített nekünk, ami nagyon finom volt. Köszönjük...

   Vissza a megszokott életbe... Holnap vár a munka, a suli. Ágival, ha szerencsém lesz, összefutok. De vár a kisfiam is, ami erőt ad nekem. Ebbe a szürke monotonitásba csak Ő és a Kedvesem hoznak színeket. Meg talán én is egy kicsit. Ha magamnak nem is, nekik esetleg.