jagosistvan blogja

Irodalom
jagosistvan•  2010. január 1. 20:49

Apák könnyei

Apák könnyei

 

...nem vagy jó apa... magamnak szültem... alkalmatlan vagy a nevelésre... nincs szükségünk rád...

   Vajon hányszor hangzottak el ezek, vagy hasonló mondatok amióta az embernél kialakult a beszéd készsége? Nagy a valószínűsége hogy nagyon, de nagyon sokszor. Ilyenkor mit lehet tenni? Nem sokat, az ember próbál bizonyítani, bár a legtöbb esetben ez ilyenkor már nem sokat jelent. Azután jön a gyermek elhelyezési per. Olyankor mit teszel? Lényegében semmit se. Legfeljebb elfogadod a „feltételeket”, a szív meghasad, s ha hajlamos vagy rá berúgsz, mint az albán szamár. Feltételek... Sok féle van. Néhányat felsorolok a teljesség igénye nélkül. Tehát van az emberséges; az anya támogatja az apák törekvéseit, miszerint a lehető legtöbbször találkozzon a gyermekkel. A második az általános; ami írásba van foglalva az szent és sérthetetlen. A harmadik az embertelen; Ilyenkor az anya már a tárgyalás előtt megpróbálja ellehetetleníteni a gyermeke apját. Különböző, ügyvéd által néha nagyon gyengén megfogalmazott hivatalosnak tűnő levélben. Feljelentgetések, magánvád indítása és még sorolhatnám. A lényeg hogy az apa a tárgyalásra már „párolva” jöjjön. Ott aztán ki lehet a maximális előnyöket csikarni, persze az apa kontójára. Ha mindenbe belemegy a helyszínen (láthatás, gyermektartás – lehetőleg a legmagasabb összeg )talán ejti a kedves anyuka a magánvádas indítványt és a feljelentést. A tárgyalás vége után a felek elválnak. Ki így ki úgy.

   Itt jövök be én a képbe, mint egy olyan szülő, aki nem lehet a kisfiával nap, mint nap. Hogy milyen érzés? Iszonyú. Van amikor csak ott „belől” sajog és van amikor ez már a testre is kihat. A hiány elképesztő fájdalmakat és sebeket tud okozni. Elmondani szinte lehetetlen, mert abban a pillanatban valami elkezdi kaparni a torkomat. Nyelem a visszafojtott érzések nedveit, és amikor már az ember orrát is töri, nincs vissza út. Hol csak csendesen lefolyik az arcon, hol elemi erővel robban ki. Ezeket nem sokan látják. A titkokat nem sok ember látja manapság.

   A könnyek idővel elapadnak, de belől a lélek tovább sír. Nincs annál rosszabb érzés, mint amikor nem lehetsz azzal aki a számodra a legfontosabb. Több frontos csaták ezek. Az ész a szívvel már jó ideje hadakozik. Próbálja a józan ítélőképesség hadosztállyal áttörni a szenvedély vonalat. Nem mindig sikerül neki. A szív kemény ellenfél. Vérből és lélekből született. Dobbanásai képesek bárhol áttörni az általában amúgy erőssé emelt falakat is.

   Számomra az első napok voltak a legrosszabbak. Nem láthattam, érinthettem gyermekem és ez majdnem az őrületbe kergetett. Naponta hívtam telefonon, s ha az édesanyjának jó napja volt, akkor fel is vették. Azt hiszem beleőrültem volna, ha nincs mellettem egy olyan ember, aki bízott bennem és nekem adta egyik legnagyobb kincsét, a szerelmét.

   Teltek a napok, s mint egykor a katonák, én is vágtam a képzeletbeli centit. Már csak öt nap, már csak négy, már csak három. Az az igazság hogy az is nehézségeket szült, hogy nem egy városban laktunk, illetve lakunk Gergővel. Mindketten költöztünk ellenkező irányba. Amikor elérkezett a nap, izgulva váltottam jegyet a helyközi járatra. Ahogy közeledtem a cél felé, az izgalom átcsapott görcsös félelembe. Na, nem a kisfiam miatt, inkább az anyjának köszönhetem ezt az érzést. Ő a feltételek harmadik csoportját alkalmazta velem kapcsolatban. Azt hiszem így már érthető a dolog. Amikor beléptem abba a házba, ahol az elmúlt tizenöt évemet töltöttem, megfagyott körülöttem a levegő. Egyedül Geri mosolya volt ami ellenállt ennek a jeges áramlásnak. Jó volt látni ahogy huncut szemével is rám mosolygott. Átöleltem és azt kívántam magamban bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Csak ne itt. Közben eleredt az eső, ahogy készülődtünk, így hát egy kicsit elázva értünk a buszmegállóhoz, ahol pár perc várakozás után minden gond nélkül fel tudtunk szállni a visszabuszra. Az utazás alatt elnéztem, ahogy kitekint az ablakon. Gondolatai valahol máshol jártak. Talán az otthonára gondolt. Neki is szokatlan lehetett ez a szituáció. Eddig apa mindig kéznél volt amikor szükség volt rá. Most meg csak anya barátja van, aki azért nem ugyanaz. Ezt Gergő fejtette ki pár héttel később. Azért az is látszott rajta hogy megviselte ez az egész tortúra, kezdve attól, hogy az anyjával már napi szinten ment a veszekedés vagy fél éve. Azt hiszem minden egyes seb amit egymásnak okoztunk, valójában a gyermekbe égett bele. Örökre, kitörölhetetlenül.

   Egy idő után elfáradhatott, mert inkább az ölembe hajtotta a fejét és egészen Szegedig ott is maradt. Egy kicsit izgulva nyitottam be az új otthonom ajtaján, bár tudtam a Kedvesem elfogadja Gerit, és ő is Ágit. Dáviddal meg majd csak el lesznek valahogy, elvégre is csak két év van köztük. Eleinte idegenül mozgott, mint aki nem oda tartozik, és ez így is volt még akkor. Az egyedüli kapocs ezzel az új világgal én voltam neki. Eleinte mindig engem hívott bármit is akart. Azóta ez azért már megváltozott. Ágival is majdnem annyit kommunikál mint velem.

   A kezdetek óta már jó párszor volt nálunk hétvégenként. Jó volt látni ahogy egyre jobban kinyílt. A gyerekek olyanok mint a virág ha érzik a melegséget, szeretet, kivirulnak.

   A téli szünetben egy hetet töltöttünk együtt. Ez volt eddig a leghosszabb idő, amit egyhuzamban tölthettem vele amióta nem élünk együtt. A Karácsony nagyon jó telt el. Sokkal jobb volt mindannyiunk számára mint a tavalyi. Ismét azt éreztem hogy teljes értékű apa és ember vagyok. Próbálom megérteni azokat az embereket akik önként lemondanak arról, hogy apák lehessenek. Vajon miért tesznek így? Egyszerűen nem szeretik a saját gyermeküket, vagy olyan gyengék hogy nem képesek elviselni a fájdalmat? Mert van fájdalom. A búcsúzást mindig fájdalom övezi, még akkor is ha az ember tudatában van annak hogy nemsokára újra itt a hétvége, vagy a következő. Nálunk is így volt. Kölcsönösen. Amikor az anyja a ház elé gurult, nehézkesen adtam fel rá a kis kabátját. Lassan, szinte tört mozdulatokkal húztam a sapkát a piciny fejére, közben belenézett a szemembe. Álltam a tekintetét. Egymás lélek-tükréből megértettük, hogy egyikünk se volt  boldog, ott és akkor. Előreszaladt a földszintig, de ott bevárt és átölelte a nyakam, miközben azt mondta: - Apacs, te mindig az én apukám maradsz. Alig várom hogy újra itt lehessek.

   Néhány pillanatig ismét megállt az idő, csakúgy, mint amikor először hoztam el. Majd kinyitottam a lépcsőház ajtaját és útjára engedtem. Jókedvűen szaladt oda az édesanyjához, aki körbecsókolgatta. Én közben mint akinél minden rendben van, mosolyogtam a nagyvilágba miközben segítettem a jó öreg Suzuki csomagtartóba tenni a holmikat. Megvártam amíg megfordulnak és elhajtanak. A hátsó ülésen egy hét éves, ám annál jóval idősebbnek tűnő szempár nézett rám. Szomorkásan, s mégis vidáman. Elvégre is hazatér. Várja az otthona...

   A lépcsőfordulóban megálltam. Meg kellett. Hogy miért? Mert levegőt kellett vennem. A fájdalom belülről szorította a torkomat. Megint éreztem azt a kínt, amit az ember akkor érez, ha elveszít valami nagyon fontosat. Valaki nagyon fontosat, még ha rövid időre is. A csata újból elkezdődött. Némán jött, de annál sósabb volt. Nem ömlött csak csordogált, mintát rajzolva arcomra.

   Amit az ember nem akar, azt nem is látja. A ma embere vakon botladozva éli mindennapos életét, továbbá nem képes már arra hogy megérezze társainak hangulatváltozásait. A „társak” meg egyre óvatosabban, finomabban adják tudtunkra, hogy vihar van „odabent”. Az univerzumban rengeteg titok vár még ránk, de mi nem hogy megfejtenénk őket, hanem még jobban a homály felé tereljük ezeket a nagyszerű és megfejthetetlen furcsaságokat. Ezek közé tartoznak az „Apák könnyei” is. 

 

2009. december 31.

15:33

 

jagosistvan•  2009. november 16. 09:23

A Világ peremén

A világ peremén

 

  Megérkeztem hát. Lábam a semmibe lógatva nevetek rajtad. Lám a világ peremén vagyok, s te sehol. Pedig sokan mondták, hogy itt rád találhatok, ha hiszek még a mesékben. Én kérem, hiszek. Hiszek egy mesében, de nem abban, melyben a főhős Te vagy. Magadról mesét alkotni esztelenség. Magadról bábot alkotni még nagyobb.

   No lám, lám. A bábuk önálló életre keltek. Akárcsak én. Még őrzöm a sebeket. A stigmákat. Bár nem olyan látványosan, mint a fiad, de azért annyira igen hogy ne felejtsem, marionett bábuként játszottál velem.

   Szóval itt vagyok. Semmibe lógó lábbal nézek a semmibe. Már majdnem lebegek a semmi felett. Ha ezt sikerül megoldanom, leváltalak. Isten engem úgy segéljen. Segítesz? Naná! Csak hinnem kell benned. Én hiszek, ha ezáltal megölhetlek. Angyalaidnak nemi szervet adok, mert azt akarom, élvezzék az életet. Éljék át az ORGAZMUST. Azt, amit te sohasem.

   Fát ültettél. Nem a tudásét, hanem a hibázás fáját. Azért, hogy büntethess. Jól esik neked ha látod a bábukat fájni? Mert ha fájnak, sírnak is. Kívül vagy belül egyre megy. Te mindkettőt látod.

   Valaha csak belül. Ma már kívül is, mert tudom így tisztulok. Voltaképp te általad. A rám rótt szenvedések által.

   …semmibe lógó lábbal. A felhők már oly messzire tűntek, hogy csak apró maszatnak látom őket. Messze vagyok mindentől. A szeretettől, az emberségtől, megbocsátástól, félelemtől. Még te is messze vagy, pedig azt hittem majd itt összefutunk.

   Furcsán, alig hallhatóan hallom ahogy a csend felzokog. Eddig csak sejtettem, de most már tudom is: A csend a leghangosabb fájdalom. Valaha hittem, jó is lehet. Talán akkor és ott, úgy is funkcionált. De ezt a képességét már elvesztette. Maradt a kín. A húson és lélek-lékeken átáradó örökkévaló gyötrelem.

   Mennyi ideje lehetek itt? Mennyi idő lehetett az út? A csillagok már kihunytak vagy összementek. A Hold, mint égitest nem létezik. Darabjait vers-emlékek töredékeiként hordom magamban.

   A versek…

   Örömöt, bánatot kifejező Valami. Mennyi bábunak adott erőt, s mennyit meg is ölt. Néha remegő kézzel egy megsárgult papírra, olykor pillanatok alatt, máskor hetek, hónapok kellenek ahhoz hogy kiszakadjanak a lélek zegzugaiból. Valaha én is…Talán ezer éve. Amikor még létezett valami megfoghatatlan erő mely arra sarkalt mindannyiunkat, érdemes hinni még bármibe. Még ha bármibe kerül is.

   Az életért fizetni kell. A választásért nemkülönben. Minden választás, egyúttal lemondás is. Lemondtam magamról, hogy Téged választhassalak. Hogy megpillantsalak végre, és elmondhassam neked, mennyire aljas vagy. De nem vagy itt, csak egy ajtó tűnt fel egy pillanatra, ami zárva volt. Megmutattad az utat. Megmutattad, ahova nem léphetek be. Visszaút meg nincs. Nem baj, várok. Időm végtelen. Az idő végtelen. Talán egyszer elkorhad, vagy lerohad a zsanérról az a kibaszott ajtó. Addig is elszívok egy cigit.

 

2009. Nov. 16.

jagosistvan•  2009. június 11. 08:30

A Könyv

A Könyv  

A férfi a messzi távolt kémlelte. Azt a pontot, ahol az ég és a föld egymásra talál. Szálfa termete, mint obeliszk a homoktenger közepén, úgy magasodott az elhalt aljnövényzet felett. Csizmája talpa nyomán a sárga színű füvek meghajolva várták, hogy odébb álljon. De ő csak várt. Nem mozdult. Kopott bőrnadrágjában a lanyha szél nem tudott kárt tenni. Egyenletes légzése nyugalomról árulkodott. Talán csak a kalap alól meg-megrebbenő szemek idéztek volna baljós hangulatot a környékre, ha valaki jobban megfigyeli őt. A tűző nap csekély árnyékot vetett alakjára. Dél volt. Már csak néhány perc és minden megoldódik. A hullámzó messzeségben egyszer csak változás állt be. Egy apró pont mozogni kezdett és folyamatosan nőtt. A férfi ujjai ökölbe szorultak és kezei lassan a bőrzeke által bezárt titkos zsebek felé mozdultak. Lassan, nagyon lassan, ahogyan csak tanulni lehet az ilyesmit, megmarkolta a markolatot, de még nem húzta elő. Kivárt. Várta, hogy az a másik közelebb érjen. Ekkor a pont a távolban megállt. A férfi nem értette. Valami nem stimmelt. A próféciában az állt hogy a másik egyenesen neki fog rontani és neki csak egyetlen pillanatnyi esélye lesz arra, hogy sorsát bevégezze. Így olvasta a Könyvben. Látta, hogy a másik elővesz valami véres tárgyat, talán egy gyilkos eszközt. Elvesztve türelmét a másik felé kezdett futni, miközben kezei már nyíltan és fenyegetőn tartották fegyvereit.

 

A másik…

Loholva érkezett, mert tudta hogy késésben van. Nem akart szabályt szegni azzal, hogy nem ér időben oda, ahol a végzete várja. Ismerte ő is a próféciát. Aki a Holt-földre érkezik, annak szembe kell majd szállni egy olyan erővel, amit uralni képtelenség. De pont ez vonzotta. A képtelenség megismerése és kordában tartása. A prófécia arról szólt, hogy ha rálépsz e földre, tornádóként fog feléd száguldani a halál, és neked csak egyetlen egy pillanatod van, hogy túléld. Ahogy megállt megpihenni, gyermeki arcára kiült a felismerés. Az a távoli alak most őt várta. Várta, hogy felé fusson. Ő maga lett volna a tornádó annak az alaknak. Egymás végzetei akaratukon kívül. Gyorsan benyúlt a testét borító lepel mögé és egy szál vörös rózsát húzott elő, amit az imént szakított le e föld utolsó termőtalajáról. Szomorúan elmosolyodott. – Az ember az utolsó élőlényt is megfosztja az élettől csak, hogy önmagának örömet okozzon.

Elege lett. Nem akart már többé pusztítani. Ekkor figyelt fel rá, hogy a férfi elkezd felé futni, kezeiben egy-egy ócska elöltöltős pisztollyal. Ahogy közeledett felé, látni vélte azt az irgalmatlan torz vigyort, amit csak olyan ember képes produkálni, aki mindent erre az egy percre tett fel. A jóslatként beteljesülő egy percre. A gyermek maga elé húzva karjait a rózsát felemelte.

Ekkor egy lövés dörrent…

  

Ahogy egyre közeledett, látta, hogy a várt ellenfele gyerek még. Már ez sem érdekelte. Nem hagyott esélyt senkinek és semminek sem. Aminek meg kell történnie, az történjen is meg. Torz vigyor közepette futtában lőtt, majd még egyszer.

 

Az első golyó szétroncsolva az egyik bordát, a tüdőben állt meg. Ez a pillanat a gyermek számára egy örökkévalóságnak tűnt. Érezte, ahogy az ólom átszakítja a bőrt, majd ahogy csontot roncsolva becsapódik. Próbált levegőt venni, de nem tudott. Valami fröcsögős hörgés hallatszott a mellkasa felől. Az agya még képtelen volt felfogni azt, amit a lélek már megértett. Most jött el a vég. Felé száguldott és ő nem tért ki előle. Hitte, hogy van egy másik út is. Gyermeki lelke csapdába csalta.

Az anyjára gondolt, akit egy hete tett máglyára. Egyedül. Az apja elment, hogy segítséget hívjon. Imádta őket. Szeretettel bújt hozzájuk. Volt egy ősi könyvük, amiből az anyja mindenféle történeteket mesélt neki. Mindenféle próféciákat. Ezt a könyvet az apa elvitte magával, amikor útra kelt. A gyermek emlékezett apja utolsó szavaira. -  Ígérem, visszajövök. Nem hagylak magatokra benneteket. – Azzal a szemébe húzta a kalapját és többé már vissza sem nézett. A kopott bőrruhájában lépdelő alakot elnyelte az éjszaka.

 

Ekkor érte a második golyó. Egyenest a szeme közé kapta. Többé már nem gondolt semmire.

 

A férfi látta, ahogyan a kis szörnyeteg kezei közül egy rózsa hullik a földre. Vörös. A felesége kedvenc virága. Az apró test többé nem mozdult. Lassan óvatosan körbejárta, miközben újra töltötte fegyvereit. Poros csizmájával a hátára fordította áldozatát. A gyermek már nem élt. Egy vékony és egy vastagabb vérpatak szivárgott a mellkasból és a homlokból. A férfi arcán lévő inak megfeszültek. Némán sikoltott legbelül. Reszkető kézzel vette elő zsákjából a Könyvet és elkezdte darabokra tépni. A düh, amit most érzett fizikai fájdalmat okozott. De ez még mindig csak apró kín volt ahhoz képest, ami belül tombolt benne. Szétharapott ajkakkal kutatta át a kis testet. Megtalálta, amire számított. Egy konzervdobozt, amiben egy maréknyi hamu volt. Odafeküdt a gyermek teste mellé és megfogta a kezét, miközben a dobozt kettőjük közé helyezte. Mint egy vak, úgy tapogatta, kereste fegyverét. Amikor megtalálta, lassú, de eltökélt mozdulattal a szájába helyezte…

 

Egy idő után feltámadt a szél és a Könyv lapjait elfújta a mindenség felé.

                                                                                                                               2009. Június 10

jagosistvan•  2009. március 25. 21:42

Szégyen

 

Szégyen

 

Bálint már régóta várta azt a pillanatot, amikor végre megszólíthatja a nagy Őt. A testében átfutó remegés jelezte, hogy itt az idő. Tétlenséget sarokba dobni, és irány a tettek mezeje. Először is nagyon fontos a jó megjelenés, és a jó időzítés. A nagy Ő a szemközti, angol bálás bolt előtt álldogált. Gyönyörű volt most is, mint mindig. Tip-top, ahogyan a férfi hívta.

    Bálint elővette belső zsebéből a kedvenc laposüvegét, és meghúzta. A kommersz barack kellemesen égette a nyelőcsövét. Szájvíz letudva. Reszketeg kézzel elővett egy félig elszívott Prilukit és meggyújtotta. Az első slukkot, mint mindig, most is sokáig, szinte fulladásig lent tartotta. Úgy mint régen a seregben, amikor még a legnagyobb gondja az volt, hogy Molnár tizedes nehogy kiszúrja, hogy megint dobbantottak éjszakára. Még szívott a cigarettán hármat, és maga elé dobta. Rutinos mozdulattal taposta el. A művelet közben feltűnt neki cipője koszossága. Hirtelen mozdulattal a nadrágba törölve próbálta suvickolni a lyukas lábbelit. Remélte magában, hogy a nagy Ő ezt nem vette észre. Szerencséje volt. A Kedves még mindig abban a pózban állt, mint pár perce. Félig háttal neki. Megfakult szemeit pihentette a lány alakján.

    Már hat hónapja, hogy szerelmes belé. Akkor látta meg először, amikor elveszítve családját, szomorúan ballagott a forgalmas utakon. Azon a napon meg akart halni. Lilinek - mert így nevezte el magában -, köszönhette az életét. Ha akkor nem pillantja meg, ma nincs az élők sorában. Azóta minden nap figyelemmel kísérte a lányt. Szerelmes volt belé, úgy, ahogyan senki másba. Senki másba már. Itt az idő. Most vagy soha. Végre elmondja neki, hogy mit érez. Apró, csoszogó léptekkel kelt át az úttesten, kikerülve a sűrű forgalmat. Amint átért a túloldalra, megtorpant egy pillanatra. Biztos, hogy most kell megtenni? Igen, biztos. A lány még mindig ott állt a kirakat előtt. Már csak két lépés, és elmondhatja neki, hogy mennyire szereti. Már csak egy... Ahogy odalépett megfogta a kezét... Abban a pillanatban a bejárat felől egy éles hang ütötte meg a fülét.

     - Azonnal vedd le a kezed a kirakati báburól, te büdös bunkó! Mit képzelsz te? Nem elég, hogy koszos és részeg vagy, még perverz is? Nagyon gyorsan húzzál el innen, mielőtt szét nem verem a fejed!                                                                                                                 

    Bálint abban a pillanatban elengedte szerelme kezét, és az út felé botorkált. Szemében könnyek gyülekeztek, készen rá, hogy kitörjenek. Még egyszer visszapillantott a lányra, majd behunyt szemmel kilépett az épp arra jövő teherautó elé...

 

    Még egy hét után is az volt a téma a környéken, hogy egy csöves úgy be volt rúgva, hogy elément a teherautónak.

    A bolt tulajdonosa a maga szenvtelenségével a következőt mondta az egyik vásárlónak: - Egyes emberek hogyan képesek ennyire lesüllyedni... Szégyen.

jagosistvan•  2009. március 23. 08:56

Villanások (Ajtó az emlékekre)

Villanások (Ajtó az emlékekre) 

  

Éjfél elmúlt már, de a fiatalok még mindig összebújva ültek a padon. Áhítattal nézték a csillagokat és a növekvő holdat. A lány a fiú vállára hajtotta fejét, kezével az arcát simogatta. Mindketten csendben ültek. Amit kellet, már elmondták egymásnak. A fiú a félelmeit, a lány az érzelmeit engedte szabadjára. Maradt a csendes hallgatás…

   

A kéz, ahogy a torkára fonódott, félelmet keltett benne. A feje koppant a falon, ahogy az anyja elemi erővel odataszította. Érezte gyűlölettől és alkoholtól bűzlő leheletét. - Most meg fogsz dögleni, kis geci!

„Soha! Ha ezt túlélem, megöllek.”

  

A pár az ágyon feküdt… Valójában hárman voltak. A nő domborodó hasában már ott izgett-mozgott a jövő reménye. A férfi gyengéden végigsimította szerelme hasát. Határtalan öröme átsugárzott mindhármukra.

   

Már két napja ivott egyfolytában. Ahogy ott ült az idegen fürdőkádban, kezében egy félig kiürült vodkásüveggel, eltökélte magában, hogy ha törik, ha szakad, kiveszi a lábából a varratokat. A tükrös szekrényben talált manikűr ollóval elkezdte vágni, szakítani a varratot. A kád véres tengerré változott…

   

Amikor belépett a helyiségbe már tudta, hogy baj van. A vér beterített mindent. Barátja eszméletlenül feküdt az ágyon és az alkarjából ömlött a vér. A kés a padlón hevert. A vér szagától émelygés fogta el. Első reakciója az volt, hogy el kell állítania a vérzést, majd elrohant, hogy kihívja a mentőket. Lelkében harag és fájdalom keveredett.

   

…ahogy kinyitotta a szemét, egy furcsa valamit látott lebegni a plafonon. Hirtelen felült az ágyban. „Hol az istenben vagyok?” Egyetlen egy ismerős tárgyat sem tudott felfedezni. Valami idegen helyen volt. Egy gyengéd kéz megfogta és visszahúzta a meleg takaró alá…

   

Fájt minden szó, amit a fejéhez vágtak. Szembesítették egykori bűneivel. Csak azért, hogy fájjon neki. Már csak a rosszat látták benne, mert már csak azt akarták látni. Alkalmatlannak ítélték az ember, a férfi és az apa szerepre is. Felvetődött benne egy borzalmas érzés. „Vajon minek vagyok én még ezen a világon?”

   

Fáradt volt. A nap hosszúnak bizonyult és a Nő, akire vágyott nem volt mellette. Az elmúlt hónapok alatt megváltozott. Érzései egyre inkább áttörik azt falat, amit eddig felhúzott évei során. Szerelem, vágy, hiány…

 „A hiány fájdalom. Testileg lelkileg egyaránt. Nehezen megfogalmazható érzés. Olyan mintha belül szorítana. Egyre több kell, hogy csillapítsam éhségem. Hiányzik szerelme, érintése, vágyai. Hiányzik mindene. Hiányzik az érzékisége… mint nő… mint ember.”

Amikor elaludt, még mindig ezek a gondolatok jártak a fejében.

   

A göröngyök koppanása a koporsó tetején, az utolsó szalmaszálat is elfújta, mint a szél az ocsú maradványokat. Már nem volt mibe kapaszkodnia. A valóság ott kopogott álmai ajtaján. Búcsúzni jött… végleg. A kezében tartott csokorral tett egy lépést a gödör felé és rádobta a melegben már hervadásnak indult virágot az öccse testét őrző ládára. A búcsú néma és sós volt.

  

Vajúdás hangjai még be sem fejeződtek, amikor felsírt a gyermek. Lila kis öklei görcsösen meredtek az ég felé. Magzatmázas kis teste a hidegtől reszketett. A szülésznő bebugyolálta egy pelenkába és az édesanyja mellkasára helyezte. A sírás abbamaradt. Az édesapa könnyeivel küszködve borult oda hozzájuk. Az volt élete legszebb napja.

   

A nő, akit szeret, megveti. Külön életet él a maga kis világában, ahova nem engedi be sohasem. Más mindenkit igen. Még ismeretlen-ismerős nős férfiakat is. Fáj neki, hogy a nő hazudik. Hazudik még saját magának is. A kirekesztettség érzése lassan befedi teljesen, mint köd a hajnali tájat.

   

Ott állt a tömegben. A suhanc kölykök egy fejjel magasabbak voltak nála, de nem érdekelte. Csak a zene és az énekes karizmatikus alakja lengte körbe. Egy cigány srác odament hozzá és felvette a nyakába. Végre láthatta teljesen az egész bandát. A koncert után egy kockás lapra, autogramot kapott. A kisfiú szája fülig ért még akkor is, amikor otthon befeküdt a puha párnák közé.

 

Esteledik. A ház ablakán már látszanak a kései előkészületek. Odabent a kisfiú már a fürdéshez készülődik az édesanyjával, miközben a melegszendvics illata kiszökkent a konyhából és körbelengi az egész házat. Talán még az udvarra is kiszökött, ami felkeltette az eddig lustán heverésző labrador figyelmét is. Az egyik szobából kopácsolás hallatszik A monitor előtt az édesapa épp befejezni készül utolsó novelláját. Hirtelen megáll. Gondolatai egy távoli csillag körül keringenek. Elmosolyodik, majd megnyomja Ctrl+S-t.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom