jagosistvan blogja

Ma rossz hírre ébredtem. Meghalt a kisfiam nagypapája. A hír annyira sokkolt hogy megszólalni se tudtam percekig, csak a levegőt kapkodtam szipogva. Rohantam a Galamb 44. alá. Gergő még mit sem sejtett. Megígértem hogy elviszem addig magammal, amíg anya és mama elvégzik az ilyenkor szokásos dolgokat. Temetés, miegymás. 

Elnéztem Gerit ahogy önfeledten játszott. Semmi súly vállain. Megéhezett. Csak egy ötszázasom volt. Bementünk a Pesticsemegébe. Vettem két zsemlét, tíz deka párizsit és egy ásványvizet. Kifutotta. Nagy falatokban nyelte le az ebédet. Én is nyeltem. Csak ennyit tudtam adni neki. De ezt tiszta szívemmel. 

Ida hív. Mehetünk haza. Ahogy ránéztem a szívem megszakadt, annyi fájdalom volt a szemében. Nem szóltam semmit sem, csak odamentem hozzá és átkaroltam és egy puszit adtam a homlokára.

A mamával épp kint beszélgettünk arról hogy hamvasztás, meg hogy Tisza, amikor egy üvöltést hallottam bentről. Tudtam ez volt az a pillanat. Azonnal berohantam. Gergő arca egyadta kín volt. Ida ölébe rogyott. Átkaroltam őket és együtt zokogtunk. Az idő megállt egy pillanatra, talán ő is hozzánk csapódott. Símogattam a kis fejét és nyugtattam miközben nyeltem a sós vizet. Idő után megnyugodott. Bevittem magammal tévézni. Egyszer csak odabújt hozzám és rám nézett koravén szemekkel. - Apacs te ugye sosem fogsz elhagyni? - Nem néztem rá. Úgy hazudtam neki hogy sose fogom, miközben arra gondoltam mekkora hülye és önző ember vagyok, hogy elakarom dobni az életem, amikor itt van egy gyermek aki pont olyan mint én és neki szüksége van rám. Pont olyan mint én. Megtanulta ő is hogyan kell korán elvesztenie azt amit szeret, imád. 

Drága Gerikém! A Tata nem hal meg addig amíg szívedben őrzöd. Amíg mesélünk róla. A nagy halairól, a szőlőskertjéről. Az együtt töltött percekről.  A Tata örökké élni fog. Juhász Gyula Örökké élni fog.