Csoda-országban

Csoda-országban

 

Nem volt semmi hétköznapi dolog addig.

Önfeledten szerettük egymást.

Az asztalon sörök és borok kiszáradt koporsói,

alatta mohó kezek smárolása.

A pillanatokat felfalták a percek,

a perceket az órák,

majd gyanakvó nézések balról:

Vigyázz kopasz! társult valamiféle

megmagyarázhatatlan gyűlölettel,

pedig milyen messze voltak

a bakancsok és a ki nem mondhatott

keresztek, bár valami erő már

akkor horogra tehette őket,

amikor még a nagymamám se tudta

mi az, hogy rettegés,

pedig neki lett volna miért és kiért.

 

Tizenkilencbe’ még csak hét éves volt,

amikor jegyre adták a kenyeret,

ha épp nem vette el valamelyik román.

És akkor az az üres kéz otthon

büntetést kapott.

Mégis azzal imádkozott,

hogy hazatérjen az apja,

és úgy legyen minden, mint régen,

amikor még a Fekete Sas

hegedűtől és klarinéttól volt teljes.

 

Vannak átkozott helyek

és még átkozottabbak,

meg a korhadt idők félni akarása

a felhúzott falak mögött.

Ott léphettem én is poshadt vízérre,

mint egykor Alice

a Csoda-országban.

 

2015. október 10.

szombat  7:15