Az utolsó Karácsony - novella

Az utolsó Karácsony

 

Már csak rövid idő volt hátra az ajándékosztásig. Lali már alig várta azt a pillanatot, amikor végre valahára megkapja a neki szánt ajándékát. Addig is, hogy teljen az idő, az ágyon játszott a testvérétől örökölt játékaival. Négy katona és egy ló. Ennyi volt az összes játéka. Legtöbbször a saját magának álmodott világban járt: „ahol nincs szenvedés és anya sem részeg mindig, s néha szeret is. Meg a tesóm se piszkál állandóan azért, mert kicsi vagyok”

 

Lali azon az estén is nagy harcokat vívott a sárkányokkal, kik el akarták pusztítani a négy muskétást és a csodaparipát. A háttérben egy ócska fekete-fehér tévéből, kardpengék csörrenése szűrődött ki. Biztos megint valami kosztümös filmet sugároznak. A nyitott ajtókon át finom illatok terjengtek, ami azért jelezte, hogy ez nem csak egy egyszerű hétköznap. A nagymama, mint mindig, most is kapkodva szaggatta a pogácsákat, mert akárhogy is igyekezett, nem tudott lépést tartani a rohanó idővel. Rosszallóan nézett a lányára, aki már a második üveg vermutot készült felnyitni, miközben réveteg tekintettel bólogatott édesanyja dorgáló szavaira. Ildikó is a saját világában járt már, abban a világban, melyet az akaratgyengeség és a frusztráció uralt. Cserepes szájából néha valami hamis dallam szűrődött ki, aminek se eleje, se vége nem volt.

 

Nagyobbik fia Róbert, épp a fát díszítette, amikor rápillantott az anyjára, aki épp a szájához emelte a kezétől már épp eléggé zsíros üveget.

 

– Nem volt még elég? Tudod, hogy útálom, amikor iszol.

 

– Törődj a magad dolgával – mondta, és újból meghúzta az üveget.

 

Róbert soha nem tekintette Ildikót az anyjának, mert az soha nem nevelte Őt. A nagymama volt az, ki próbálta pótolni az anyai érzéseket, több, kevesebb sikerrel. Most se bánta volna, ha nem jelenik meg, csak Lali hiányzott volna neki, akit szeretett és sajnált is egyben az élete miatt. Nem lehet könnyű egy kisfiúnak az alkoholista édesanyját nap mint nap elviselni úgy, hogy Ő még a létfontosságú dolgokat sem teremti meg a gyermeke számára. Legszívesebben magához vette volna, de még önmagát sem érezte felnőttnek, inkább egy dacos fiúnak, akit a világ nem tud megérteni.

 

Tekintete rásiklott öccsére, miközben egy gömböt próbált felakasztani a fára. Elnézte, ahogyan a kisfiú belemélyedt a játékába és elmosolyodott. „Akárcsak én… kis dolgokból nagy világot épít.” Odament hozzá és megpaskolta a fejét.

 

– Jól vagy kölyök?

 

– Ahan… jól. Most fogjuk elfoglalni a sziklavárat. Tudod, amiről meséltél nekem, és ha elfoglaljuk, miénk lesz az összes kincs.

 

– Oké, játssz tovább. Majd szólok, ha itt az idő.

 

Azzal Róbert fogta magát és kiment a gangra, ahol kinyitott egy lepattogzott fehér szekrényt, amiből elővette a szeretteinek szánt ajándékokat. Ha tehette, mindig megajándékozta őket még akkor is, amikor Ő semmit nem kapott. Már nem is várta…hozzászokott. Nagymamájának egy kendőt vásárolt, az édesanyjának egy olyan hógömböt, amiben egy erdei lak volt fenyvesek között. Lalinak meg újabb kis katonákat, amelyekkel majd be tudja tölteni a kis álomvilágát. A csomagolással nem kellet bajlódnia, azt előző nap már megoldotta. Kezében a három ajándékkal visszament a szobába és a fa alá helyezte őket. Kétszer beletapsolt a levegőbe és hangosan felkiáltott.

– Mindenki befelé! Megjött a Jézuska!

 

Lali volt az első, aki odarohant a fához, és már tépte is a csomagolópapírt.

 

– Hékás, az nem a tied! – szólt rá álmérgesen Róbert.

 

– Ja, bocsi. Akkor melyik…?

 

– Ez itt, ni. – volt rá a válasz.

 

Lali most a másik csomagot bontotta ugyanolyan lendülettel, mint az előbbit. Közben a nagymama is odaért. Lisztes kötényét még mindig magán viselte.

 

– Na kisfiam melyik az enyém? – kérdezte, miközben kibújt a kötényéből.

 

– Ez a félig bontott – válaszolt Róbert nevetve –, valami kisegér megrágta már.

 

Az idős asszony lassan, öregesen bontotta ki az ajándékot, miközben fejét lehajtva hagyta, hogy ne lássák meg az összegyűlt könnyeket vén szemeiben.

 

– Ne haragudj kisfiam… de tudod, hogy nincs pénzem… megbeszéltük…

 

– Nyugi mama. Bontsd ki végre és használd egészséggel! – Róbert két puszit adott az aszott, de szeretetreméltó arcra.

 

– Köszönöm kisfiam…

  

– Robi, az enyém hol van? – vágott közbe egy részeg, akadozó hang.

 

- Ott. - mutatott rá fia a fa alatt magányosan tetszelgő csomagra. – Bontsd ki és feküdj le! Ma már sokat ittál.

 

– Én??? Na ne hazudjál má’. Anya, mond má’ meg ennek a senkiházinak, hogy nem is ittam…

 

– Na jó, ezt most fejezzük be. Oké?

 

Róbert dühösen leült az egyik fotelba és arra gondolt, hogy mi a fenét keres itt még mindig. Érezte, ahogy egyre nő benne a feszültség. Ildikó eközben bizonytalan mozdulatokkal kibontotta az ajándékát. A hógömböt a tenyerében tartotta és gúnyosan elnevette magát.

 

– Tudod mit? Nem kell az ajándékod.- és egy mozdulattal a falhoz vágta a gömböt, ami darabokra tört. Lali, mint egy rutinos túlélő, az asztal alá bújt.

 

Róbert, vészjóslóan lassan kelt fel a fotelból és az anyjára nézett.

 

– Egy perced van, hogy befejezd, mert ha nem, nagyon megbánod. – Szemei szikrát szórtak dühében. Az anyát, még így részegen is megdöbbentette a nagyfia tekintete. Fogta magát és szó nélkül kitántorgott a konyhába. Nagymama zokogva szaggatta tovább a pogácsát. Lali, ahogy az anyja otthagyta őket, előbújt a rejtekéből és a bátyja elé állt.

 

– Te meg akartad ütni anyát. – Ezt nem kérdezte, hanem kijelentette. Róbert átnézett a kölyök feje felett.

 

– Igen, meg. – Nem volt képes a szemébe nézni.- Eredj játszani vagy csinálj valami értelmes dolgot!

 

– Jó. Megmutatom anyának, hogy mit kaptam tőled.

 

Róbert erre semmit sem válaszolt. Ugyan mit is mondhatott volna neki? Hogy ne menj oda, mert anyád megint hülye? Lalinak az anyja volt. Lali még látta benne azt, amit Ő már nem. Csak nézett maga elé, és arra gondolt, hogy bárcsak ez lenne az utolsó közös karácsonyuk. Egy hatalmas csattanásra eszmélt, majd keserves zokogás tört utat magának a szoba falain túlról. Róbert abban a pillanatban a konyhában termett.

 

– Mi az isten történt itt? – Ami fogadta, azon teljesen megdöbbent.

 

A nagymama a földön, öccse játékai darabokban, a részeg anyja meg fojtogatja a kisöccsét. A kontroll megszűnt. Nem gondolkodott csak ütött. Aztán megfogta a részeg nőt a hajánál fogva, és húzni kezdte kifelé. Ekkor egy éles fájdalom hasított a karjába. Testvére harapta. Így próbálta védeni azt az alkoholista nőt, akit az anyjának tartott. Egy lökéssel lerázta magáról a fiúcskát, majd így szólt.

 

– Elegem van mindannyiótokból! Takarodjatok innen!

 

Majd fogta magát és behúzódott a saját szobájába, ahol nyugalmat próbált találni. Belevetette magát az ágyba, fejét a párnába fúrta és zokogott. Már több mint egy órája feküdt mozdulatlan, mire végleg lenyugodott. Tudta, hogy rendezni kell a dolgokat, magával és a többiekkel is. Visszament. Anyja kábultan feküdt az ágyban, míg a mama a fotelben pihegett. Olybá tűnt, mint egy nyugodt téli este. Csak egy valami zavarta. Lali… Nem látta sehol. Hirtelen félelem szállta meg, és mint ilyenkor mindig, gyöngyözni kezdett a homloka. „Hol lehet? Ugye nem tett valami botorságot?” Azonnal kirohant a gangra és az öreg szekrényhez lépett és feltépte az ajtaját. Senki. Üres. Tovább rohant egyenest az udvarra, ahol apró lábnyomokat fedezett fel a szűz hóban, amelyek a fészer háta mögé vezettek. Nagy levegőket véve rohant a fészer mögé, ahol megpillantotta testvérét, aki a hóban kuporgott egy szál pizsamában. Lali szeme csukva volt… Azonnal felkapta és berohant vele a szobájába, és befektette kisöccsét a jó meleg ágyba. Kezével átmasszírozta a kis kihűlt testet.

 

– Jól vagy kölyök? Ugye nincs semmi bajod?

 

A kölyök kinyitotta a szemét és mosolygott.

 

– Még sose engedted meg, hogy az ágyadban aludjak

 

– Ezután bármikor jöhetsz, hisz a kisöcsém vagy – válaszolt Róbert a könnyeit nyelve.

 

– És anya is ide fekhet majd mellém? – Kérdezte reménnyel hangjában Lali.

 

– Igen, hát persze. Ne haragudj kölyök… veszek másik katonákat neked… csak ne haragudj.

 

– Nem katonát szeretnék, hanem egy jobb karácsonyt.

 

– A következő jobb lesz, ígérem. De most pihenj. – Ezután Róbert megcirógatta Lali arcát, aki úgy bújt hozzá, mint akit a világon mindenkinél jobban szeret.

  

Róbert nem tudta teljesíteni, amit ígért. Nem volt több közös Karácsonyuk. A nagymama még januárban elment, akit követett lánya, Ildikó. Még nem töltötte be a negyvenet… Lali nevelőszülőkhöz került pár hónapig. Augusztusban halt meg. Élt 11 évet.

 

Róbert az óta családot alapított, s kisfiát Lalinak nevezte el. Így Karácsony tájékán, amíg más örvend, ő a bűneivel hadakozik.

 2008. december 26. Karácsony