Az én ötvenhatom

Az én ötvenhatom

 

Az én ötvenhatom tíz éve kezdődött.

A kényszer, ami akkor az utcára vitt,

a vak hit, amely olykor falnak is vezet.

Nem, nem szándékozom elnézést kérni,

hiszen ami előtte volt, az számomra legenda,

vagy talán csak mese.
Hányszor hallottam még nagyapámtól, hogy

anyád az ellenforradalom alatt született.

Szobája falán, (ha nem is egy az egyben), de Lenin

meztelenkedett.

Ám amikor bekevertezett az öreg, mesélt az ávóról,

meg hogy nem jöhetett be a keresztelőmre, 

és mesélt lámpavasakról, síró asszonyokról,

nyilasos kommunistákról.

 

Hányszor hallottam a tanáromtól, hogy brigantik voltak

és lázadók, ugyanazok pár év múlva hősök és mindenhatók.

Hol húzható mag az a határ,

ahol az élet a fontos vagy a szabadság?

Hol húzható? Mert húzni kell.

S lám mindenki húzza, egyik se tolja.
Mindenki húzza, jobbra és balra,

mindenki felejt erre és arra.
Csak a rabok szeme és a halottak csontjai fénylenek,

akár egykor az őszi Nap lyukas zászlókon át.

Az én ötvenhatom talán ugyanarról szól.

Majd dönt egy generáció, egy utókor.

Az én ötvenhatom tíz éve valóra vált.

Egyenruhák és elfogyott türelmek védték ugyanazt a hazát.
Ugyanazt a földet más lábakon állva,

akárcsak most: síppal, öltönyben, egyenruhában.
A mai ötvenhat vajon kié?

Enyém? Tiéd? Övék?

Hát ez az!
Mindenkié – senkié.

 

2016. október 23.

vasárnap  16:36