gota

Kerülsz engem. 

Már nem akarom, 

hát nem akarod, hogy rám találj.

Ami régebben szorosan markolt:

a sivár magány,

már az se fáj.

Szórakoztat az egyedüllét.

Élvezettel nyújtózom

a nem muszáj hatalmát.

Beleharapok a nincsbe,

és, ha megúnom, 

nem rágom a csutkát tovább.

Szabad-bolond vagyok.

Repülök a széllel.

Nagyot már nem koppanhatok,

szárnyam tolla rég kopott,

szemem sem tükröz az éggel,

a Mária-köténye kékkel. 

Nélküled is

- ugyan döcögve, nyikorogva

mint egy öreg szekér -,

még akkor is,

ha a kátyú a kerékig ér.

Elboldogulok.

Emléklovaim velem vénülnek.

Elvisznek bárhová,

míg a Volt szalmájából,

a tarisznyájukban

zizeg a ropogós abrak,

és kikönyökölni is van hová,

még-míg nyílik a múltra, 

jelenre ablak.

Mielőtt

magadba fonod az utolsó képet,

s azt benövi lassan a vérző magány, 

cseppekben hullik az arcodra az élet, 

és nem hiszed el, hogy egyszer majd

jobb lesz talán. 

Aztán beszövi az emlékeidet. 

Csendben minden hazatalál. 

Nem fájnak úgy, 

megszelidünek a tüskék, 

minek az esztelen harc,

nincs értelme már. 

Rájössz, hogy porlik az élet, 

hát magadba fonod az utolsó képet, 

míg benövi azt a vérző magány,

"25.-e Kerecsen ünnep második napja. Napkeltekor a kakas szavára felébred a csoda-boga szarvas, ki agancsa között hozza el az égi tűznek földi mását." 

Mert kell a fény, hogy lelked

az éjszaka rabságából kitörjön,

s szárnyalni tudjon, mint a sólyom.

Kell a fény, hogy megtisztulva

átkeljen minden ormon.

Mert kell a fény.  A vágy arra,

hogy tudsz repülni.

Vijjogva nekiszállni a napnak,

és a hajnali sugárnyaláb

nem talál majd lelki-vaknak.

Nagyon kell az áldott fény.

Elűzni Kara asszony rémét.

Hiszen minden ébredésben 

ott van a remény, 

hogy túléled a mai röpte végét.

Odakuporodom

- a jelképes fád alá is -,

mint egy gyerek.

Kicsi vagyok és elhanyagolt,

és úgy hívnak: Szeretet.

Divatba jöttem mostanában,

bár eddig is kamrákban háltam

- bevallom, elég mostohákban -,

de hirtelen nagyon kellek,

hát gyorsan szalonképessé tettek.

Leporolgatták rajtam az éves mázt,

újrafényezték a porcelánt.

Most kedvemre folydogálhatok.

Várnak kis, csillogó képeslapok,

előre gyártott szövegek,

és ezüstözött műfenyőkön

aranyban terpeszkedhetek.

Alatta pénznemekben mérnek,

s ha itt-ott felborul a mérleg

- az sem baj -,

ilyenkor sokkal többet érek

- hát nem panaszkodom -.

Mint a többi napon,

amikor arról álmodom,

hogy egyszer lesz majd tűz:

roppanó, igaz meleget adó

- cifraságok és álszeretet-mentes -

otthonom, 

ahol szívesen melléd

- vagy, ha akarod, beléd - 

kuporodom.

Lábujjhegyen