gota

Vadvirágokból koszorút font magának
a kalászokkal viselős nyár.
Karcsú nyakán búzavirág kaláris.
Fölötte óvón pacsirta száll.
Arcára piros almákat csókol a nap,
ahogy lépdel a Mária-kék alatt.

Szemére fátylat húz a fájdalom.
Hiszen ölének gyümölcse mindenórás,
és tudja jól, hogy nincsen irgalom.

Mikor a terrakotta ősz magához rendeli,
óvó kötényét eleresztik a gyermekei.
Mert a földi törvény szerint nincs kegyelem:
aki születik, attól búcsúzni is kell.

Az alkotás itt látható: https://www.facebook.com/agota.vassneszabo

Tere-fere

A múlt századnak derekán
a decens pesti hölgyek
a Gellért szálló teraszán
kis téára' és csevejre
nap mint nap összegyűltek.

A teagőzzel szállt a pletyka:
kivel csalja szegény urát a G-né,
s hogy divat a csíkos harisnya,
és a Váci utcában vásárol
kalapokat az az undok Z-né.

Egy süldő leányka ábrándozva,
- míg anyja traccsol - a zongorához ül.
Közben annak snájdig házibarátja
bókokat súg, s a hangszerének dől.

Ó, így minden szép és komilfó.
Azok a boldog békeévek!
...és ha a ház ura megtéved,
ki lehet rúgni a cselédet.

Képek

Misztikuma van az anyagnak.
Életre kel, amire kezed rásimít.
Üvegre fagyott könnyeket,
vagy téli erdőket varázsol,
csodás dolgokat alakít.
​
Látom benne a gyermeket,
ki jégvirágok közé​
apró tisztást lehel,
és arcocskáját nekinyomva
a mozdulatlan tájra figyel.

Látom benne az asszonyt.
Ki tenyerével melegít egy foltot,
és fagyott könnyeivel
angyalruhákat foltoz.

Látok erdőt, havat.
Csipkéből szárnyakat.
Az úton keréknyomot,
benne, s mellette
barna levél-halott.

Az üvegben magamat is látom:
- indulnom kell.
Felveszem kabátom.

Szeretettel:
Bianka Rotter és Bolla Dániel táncművészeknek

Verítékben születik a mozdulat.
Ez mégis könnyed, és szabad.
Benne összeolvad két test,
s formáz libbenő szárnyakat.
Mint kecses kócsag-pár,
ki egy elvarázsolt tóban táncot jár
- fel nem röppent gondolat -
ami csupa szépséget, lágyságot mutat,
és hófehér álom, ahogy a mozdulatban
két gyönyörű madár táncát látom.

A képen: Bianka Rotter és Bolla Dániel táncművészek (face)

Nézd, hogy lágyul a márvány.
Jéghideg anyagban lesz puha zárvány,
miközben minden más dermedt.
Az élő anyagú szív,
s a hallhatatlan lélek
csodálják a szobrot,
de beleköltözni félnek.
Nem marad más,
csak a mozdulatlan vágy,
a kőhúsba markoló érzés,
és a kitörni készülő kísértés.