gota

Borsóbácsinak hívtuk otthon
Padrag - Isten-által adott - plébánosát,
ki szegről-végről rokon volt ugyan,
- de szégyellem - , "a Lajoson" kívül,
nem  tudom  hivatalos titulusát.

Mindig boldog voltam, ha odavittek,
- akkor is, ha a Teremtő nem tervezett
esküvőt, vagy tort.
Számomra minden évben, a halottak napja
- maga a mennybemenetel volt.

Évről-évre nagyobbat ásítottak  a falak.
A parókiából lassan csak egy falat maradt.
Gyerekként nem láttam ebből semmit:
a politika, minden cifraságot elvitt.
A kamrában a tavalyi sonkán táncolt az egér,
s a paplakban, a penészes sarokban ,
az almáriumban volt bor, és sütemény.

Ott lakott még a megdermedt idő,
abban a dohos, vályogból készült,
hosszú  parasztházban,
ami az Úr szolgájának készült,
úgy ezernyolcszáz-valahányban.

...és a hatvanas, hetvenes években, pontosan ugyanolyan komforttal szolgálta ki mindenkori papját, mint amikor felépítették.



     Borsóbácsi,  a padragi  Plébános, úgy lett családilag  "borsó", hogy a nővérem - körülbelül másfél éves  korában  úgy döntött, hogy a pap bácsinak a világon semmi értelme.
    - Bab bácsi - mondta, mert ugye annak már van.
Jó-kedélyű, és kissé szarkasztikus  humorú apám, és  ferences rendi szerzetes nagybátyám, kik  jelen voltak  az ominózus kijelentésnél, arra a megállapításra jutottak, hogy nem  bab az, hanem borsó!
Így ragadt Lajos bácsira, a padragi plébánosra, élete végéig a Borsóbácsi titulus.
    Minden évben látogatást tettünk a nagyapám sírjánál - később nagyanyám is csatlakozott hozzá -, ami számomra, pesti gyerekként, csinnadrattás ünneppé varázsolta az amúgy nem igazán vidám eseményt.    Ilyenkor kötelező volt végiglátogatni a rokonságot.
Nevezett Borsóbácsival nyitott számomra a farsangolás, ahol, abban a szempillanatban, hogy megérkeztünk, én eltűntem a gazdasági épületekben, és boldoggá tettem néhány nyulat, akik simogatásom, és a ketrecük kinyitogatása által szabadlábra kerültek.
    Képzelem, távozásunk után mit hajkurászhatta őket a plébi, hogy visszanyerjék ketreclakó státuszukat.
Állítólag, volt egy olyan példány, akit nem is tudott csapdába csalni, és soha többet nem adta fel a szabadságát.
Így éldegélt áldásos közreműködésemnek köszönhetően, az amúgy baromi nagy, és baromi kaotikus istállóban, ahol a ketrecek álltak, és amit az évtizedek alatt felgyülemlett vicik-vacakok  következtében, valóban, bátran hívhattak  stílszerűen, Augeiász istállójának.
    Nagyon izgalmas volt a boltíves, igazi vasaltajtós kamra is, ahol a plafonról lógtak a szebbnél szebb megzöldült, és penészvirág-koszorút öltött kolbászok, és sonkák, amiken egerek rohangáltak fényes nappal, egy kicsit sem zavartatva magukat.
    Itt kell megjegyeznem, hogy Anyám minden látogatásunk előtt életveszélyes fenyegetések közepette hozta a tudtunkra, hogy Borsóbá nyájas invitálását egy kis früstökölésre,
- a köszönjük, de nem vagyunk éhesek,
vagy pont most nem vagyunk éhesek,
vagy ennek egyéb variációival vagyunk kötelesek udvariasan elhárítani.
  Viszont, az egyszem használható  és fűtött szobájában a parókiának, az almáriumon - direkte a számunkra őrizgetett -,(szerintem előző húsvétról) szintén igen gyanús küllemű sütikből ehettünk. Mondjuk rajtam kívül - számomra érthetetlen okból - általában, abból sem kért senki.
    A felnőttek - apám ezt is megúszta, mert ő vezetett  -, viszont kaptak egy pohárkával az idei "sajátból".
Állítólag, az is megrázó élmény volt.
   Engem nem érdekelt a borozgatós anekdotázgatás, és az első adandó alkalommal, hogy anyám figyelme lanyhult, és éppen üveges tekintettel meredt a pohárkára, amiből az imént az idei sajátot felhörpintette, meglógtam vissza a kamrába, ahol karitatív tevékenységem csúcspontjaként, a dióval felszerelt cserép-egérfogókból kieresztettem a fogságba-esetteket.
    A ház macskája, ha sikerült bekerítenem - igazi kinti parasztmacskaként, akit nem igazán dédelgettek-, csodálkozó tekintettel, és némi fenntartásokkal fogadta, a felé érkező, ölbe-vevős szeretetkitöréseimet.
   Borsóbácsinál sajnos, a nyulakkal, a macskával, és az egerekkel, a legnagyobb sajnálatomra kimerült a háziállatok repertoárja.
De apám szülőfalujában, az ilyenkor  kötelező látogatások során, mindig várt valami remek móka.
   Emlékszem, egyszer nyáron -  vagy temetés volt, vagy esküvő -, de inkább az utóbbi, mert  hófehér, röpülős  nejlon ruhában, fehér kesztyűvel, és zoknival, lakkcipővel érkeztem, és ebben az ancúgban, egy óvatlan pillanatban a disznóólba másztam, mert gyönyörű, imádni-való kismalacokat láttam benne.
     Minden rokonlátogatás, esküvő, temetés, egy rémálom lehetett a szüleimnek, mert az ilyen alkalmakkor addig ordítottam, hogy itt akarok maradni, amíg általában néhány napra, esetleg  hétre valóban ott is hagytak.
    Sem addig, sem utána, olyan szabad, olyan boldog sohasem voltam gyerekkoromban, mint ezekben az időkben.
Tehenet fejtem, igáslovon lovagoltam. Kapáltam, gémeskútból állatokat itattam. Láttam esténként a csordát hazaballagni, a  vecsernyére hívó harangszóra.
    A mai napig imádom az istállószagot, és utálom a meleg, frissen fejt tejet. Nyamvadt, egyszálbélű gyerek voltam.
Folyamatosan traktáltak minden jóval. Azóta sem láttam akkora libamájat olyan gyönyörű cseréptálban, és olyan kamrát, ahol szabadon garázdálkodhattam a befőttek, és lekvárok varázslatos világában.
  A rokonság valószínűleg nem nagyon értette, hogy egy született pesti gyerek mit szeret ezen az életen, de hagyták, hogy szabadon élvezhessem az erdőt, a mezőt, ahol látszólag egy kutya vigyázott rám.
Persze, messziről, kapálás közben  - nyilván szemmel tartottak, és nyilván azt is tudták, hogy éppen melyik fára másztam fel. De igazán azt csináltam, amit akartam, és amit szerettem.
   Része voltam a természetnek, és tudom, mostanáig él bennem ez a rész.
Köszönet érte minden felmenőmnek, kik génjeikkel átadták nekem azt a szeretetet, és alázatot, amivel a mai napig tisztelem, becsülöm, és nem szűnő csodálattal szeretem a természetet, és annak alkotásait.