gota

Mielőtt

magadba fonod az utolsó képet,

s azt benövi lassan a vérző magány, 

cseppekben hullik az arcodra az élet, 

és nem hiszed el, hogy egyszer majd

jobb lesz talán. 

Aztán beszövi az emlékeidet. 

Csendben minden hazatalál. 

Nem fájnak úgy, 

megszelidünek a tüskék, 

minek az esztelen harc,

nincs értelme már. 

Rájössz, hogy porlik az élet, 

hát magadba fonod az utolsó képet, 

míg benövi azt a vérző magány,

Megint: a fáj, és a dermesztő nincs.

Ma megint nyakon vert az egyedül.

A zsúfolt váró apró szegletébe

az emlék gubbasztva menekül.

Öt éve itt ültünk csendben,

vártuk az ítéletet,

s az meg is érkezett rendben,

a doktor minden volt, 

csak nem kíméletes.

Lazán az arcomba tolta,

bár nem tudom miből gondolta,

hogy ezt így lehet nekem,

talán azért, mert ismerte az előéletem.

Szegénykém, te dermetten álltál,

a vállamat markolta a kezed,

és hogy nehogy elájulj

az én diagnózisomat hallva, 

gyorsan leültettelek

...de átíródott a forgatókönyv.

Úgy tűnik:

másként döntöttek ott fönt.

Fél éven belül, beteg lettél.

Valami megmagyarázhatatlan

csoda folytán:

én maradtam, 

te viszont elmentél. 

Ma nyakon vert az egyedül,

és a zsúfolt váró apró szegletébe

az emlék gubbasztva menekül.

Ma megálltam a diófánknál, 

s a törzsére raktam a kezemet.

Bütykös, göcsörtös, öreg kérgéhez

bújva, suttogtam el, 

hogy óvja még a lelkemet,

s ő, a fejemre áldását szórta:

kaptam egy őz-barna, 

a szélén már sárguló levelet.

Sokan reménykedve várjuk

a napsütötte perceket, 

hogy a porszagú nyár, még egy kicsit

a lombok között Itt rekedt. 

Talmi a fény. 

Gyermekei burka már kemény, 

s ágai között, az üres fészekben, 

csak a csend lapul, 

nincs már idei, zajos remény. 

Ma megálltam a diófánknál. 

Bütykös, göcsörtös, öreg kérgéhez

bújva, suttogtam el a nevedet, 

és kaptam - tőled, vagy tőle -, 

egy őz-barna, 

a szélén már sárguló levelet.

Nem vágyom másra, 

csak birsalma illatú csendre, 

mi puhán betekerne. 

Nem vágyom másra, 

kis langy, simogató melegre. 

Szelíd barnába, terrakottába, 

okkersárgába öltözött levelekre. 

Csak ülnék közöttük, békésen, némán 

és hagynám, hogy beterítsenek, 

mert nem tudom mi vár még rám:

inkább átaludnám a telet. 

De nem lehet. 

Kezemre eltévedt dongó száll. 

Szárnyait rezegteti. A késői napsütés, 

látszik, hogy jólesik neki. 

Rozsdafarkú tollászkodik. 

Pici mellkasán a rozsdás folt

- mint egy őszi levél -, 

a folyton billegő farkáig ér. 

Csattogva méltatlankodik 

a napon heverésző macskának, 

aki az udvaron henyél. 

A kedvenc pókom is hálót javítgat, 

úgy tűnik, még ebédet remél. 

Minden olyan békés, barokkos, 

látszólag messze még a tél, 

de majd akkor sem vágyom másra,

csak suttogó, birsalma illatú csendre, 

mi puhán betekerne.

Most beleharapunk az ősz vállába, 

s ő: mézédes, ragacsos gyümölcsökkel vár.

Nem bújunk be a vizek torkába,

a fecskékkel, gólyákkal elszállt a nyár.

A kiskabát, lassan búcsút int a napnak,

helyét, nagyobb testvére átveszi,

s álmunkban anyánk óvó keze,

sapkánkat fejünkre felteszi.

Még dacolunk a széllel.

- Csak őszi ez, 

legyintve mondjuk neki,

de már nyugtalansággal tölt el,

ahogy a lehullott leveleket kergeti.

... s álmunkban anyánk keze, 

nyakunkba apánk sálját,

s a saját sapkáját fejünkre,

a bajok ellen felteszi.