gota

Fogadd el: 

én már nem tervezek jövőre.

Nincs ebben semmi szorongás, lemondás,

vagy önsajnálatba bélelt bú.

Bármilyen furcsa is, nem vagyok szomorú.

Fogadd el:

csak élem azt, ami még maradt.

Nem vonz már semmi talmi ragyogás.

Igaz, ez eddig is ritka vendég volt nálam,

fizettem is érte, ez így szokás.

Fogadd el:

nem változtam meg, de az értéktelen 

a létemből kiköltözött,

és megtanított rá a karma,

hogy hogyan olvassak a sorok között.

Csak azt tartom meg erre a kis időre,

ami nem pusztítja az életem.

Értelmetlen körökre, haragra, 

bármi rosszra már nincs helyem.

Így élek, és szeretem ami még jut nekem.

Én már nem tervezek jövőre.

Nincs ebben semmi szorongás, lemondás,

vagy önsajnálatba bélelt bú.

Bármilyen furcsa is,  nem vagyok szomorú.

Fogadd el: 

én már nem tervezek jövőre.
Nincs ebben semmi szorongás, lemondás,
vagy önsajnálatba bélelt bú.
Bármilyen furcsa is, nem vagyok szomorú.


Fogadd el:
csak élem azt, ami még maradt.
Nem vonz már semmi talmi ragyogás.
Igaz, ez eddig is ritka vendég volt nálam,
fizettem is érte, ez így szokás.


Fogadd el:
nem változtam meg, de az értéktelen 
a létemből kiköltözött,
és megtanított rá a karma,
hogy hogyan olvassak a sorok között.


Csak azt tartom meg erre a kis időre,
ami nem pusztítja az életem.
Értelmetlen körökre, haragra, 
bármi rosszra már nincs helyem.


Így élek, és szeretem ami még jut nekem.
Én már nem tervezek jövőre.
Nincs ebben semmi szorongás, lemondás,
vagy önsajnálatba bélelt bú.
Bármilyen furcsa is,  nem vagyok szomorú.











 

Én már nem vitatkozom a végzetemmel.

A kicsi jót is örömmel fogadom.

A rosszat szarkasztikusan, 

türelemmel: erénnyé faragom.

Nem küzdök már semmiért sem.

Hálás vagyok hogy méltósággal lehetek,

s a saját tányéromból, 

a saját kezemmel ehetek.

Én már nem vitatkozom.

A kicsi jókat örömmel fogadom.

Besimítom őket a napjaimba,

s a rosszak élét: humorral faragom.

Megint: a fáj, és a dermesztő nincs.

Ma megint nyakon vert az egyedül.

A zsúfolt váró apró szegletébe

az emlék gubbasztva menekül.

Négy éve itt ültünk csendben,

vártuk az ítéletet,

s az meg is érkezett rendben,

a doktor minden volt, 

csak nem kíméletes.

Lazán az arcomba tolta,

bár nem tudom miből gondolta,

hogy ezt így lehet nekem,

talán azért, mert ismerte az előéletem.

Szegénykém, te dermetten álltál,

a vállamat markolta kezed,

és hogy nehogy elájulj, 

gyorsan leültettelek.

Átírodott a forgatókönyv.

Ma nyakon vert az egyedül.

Kontrollra jöttem,

és a zsúfolt váró apró szegletébe

az emlék gubbasztva menekül.

Mint agyonnyúzott beszélő babában,

elromlott bennem a sírás.

Hiába billegtetnek előre-hátra égi kezek,

már nem is nyekereg.

Az ősz pördült levelén

utolsó nedve végigszalad.

Magányos pókháló remegő szövetén

néhány óvatlan álom még fennakad.

Üres fészekben kotlik a vágy.

Az elmúlás szagát hordja a szél,

s a tarló csutkái között

a madárijesztő álomra tér.

Nyugalommal szemlélem a sorsom.

Nincs bennem harag, félelem.

A vágyak lámpását szép csendben kioltom,

míg a tegnapok fénye

lápomon - lidércként- megterem.

Hálás vagyok, hogy a reggel megtalál.

Madarak hangja ébreszt, s ha lebbenti a szél,

a függönyből még a nyár fűszeres illata száll.

A létünk, csak egy bizakodó lárva.

Áhítozik egy szép, végső-szárnyra várva.

Mint agyonnyúzott beszélő babába',

elromlott bennem a sírás.