gota
Már nem...
Én már nem vitatkozom a végzetemmel.
A kicsi jót is örömmel fogadom.
A rosszat szarkasztikusan,
türelemmel: erénnyé faragom.
Nem küzdök már semmiért sem.
Hálás vagyok hogy méltósággal lehetek,
s a saját tányéromból,
a saját kezemmel ehetek.
Én már nem vitatkozom.
A kicsi jókat örömmel fogadom.
Besimítom őket a napjaimba,
s a rosszak élét: humorral faragom.
A kapu
Hol vagytok ti Rómeók és Júliák?
Hová tűnt Trisztán és Izolda?Az érzések mikor léptek át
egy édes-bús regényből,
a vízparti homokba.
A vízparti homokba', nincsen már
nyomokba' sem a léptük,
s nem zenélnek a szférák értük.
Nem megy dalolni
Orpheusz az alvilágba,
esetleg az Arénába, de azt sem azért,
hogy Eurüdikét újra élve lássa.
Anyeginnek nem ír levelet Tatjána.
Szmájlikat küldözget utána.
Antonius nem dől a kardjába
mikor a facebookon azt a posztot látja,
hogy meghalt Kleopátra.
Bonnie és Clyde a legvonzóbb páros
a mai világba'.
Szenzációhajhász, botcsinálta váteszek,
csámcsogó vámpírként tunkoló
katasztrófaturista hadának ontják
a jó szaftos híreket.
Hol vagytok ti Rómeók és Júliák?
Hová tűnt Trisztán és Izolda?
Az érzések mikor léptek át
egy omladozó kapun,
a rothadó mocsokba?
Az emlék
Megint: a fáj, és a dermesztő nincs.
Ma megint nyakon vert az egyedül.
A zsúfolt váró apró szegletébe
az emlék gubbasztva menekül.
Négy éve itt ültünk csendben,
vártuk az ítéletet,
s az meg is érkezett rendben,
a doktor minden volt,
csak nem kíméletes.
Lazán az arcomba tolta,
bár nem tudom miből gondolta,
hogy ezt így lehet nekem,
talán azért, mert ismerte az előéletem.
Szegénykém, te dermetten álltál,
a vállamat markolta kezed,
és hogy nehogy elájulj,
gyorsan leültettelek.
Átírodott a forgatókönyv.
Ma nyakon vert az egyedül.
Kontrollra jöttem,
és a zsúfolt váró apró szegletébe
az emlék gubbasztva menekül.
No cray!
Mint agyonnyúzott beszélő babában,
elromlott bennem a sírás.
Hiába billegtetnek előre-hátra égi kezek,
már nem is nyekereg.
Az ősz pördült levelén
utolsó nedve végigszalad.
Magányos pókháló remegő szövetén
néhány óvatlan álom még fennakad.
Üres fészekben kotlik a vágy.
Az elmúlás szagát hordja a szél,
s a tarló csutkái között
a madárijesztő álomra tér.
Nyugalommal szemlélem a sorsom.
Nincs bennem harag, félelem.
A vágyak lámpását szép csendben kioltom,
míg a tegnapok fénye
lápomon - lidércként- megterem.
Hálás vagyok, hogy a reggel megtalál.
Madarak hangja ébreszt, s ha lebbenti a szél,
a függönyből még a nyár fűszeres illata száll.
A létünk, csak egy bizakodó lárva.
Áhítozik egy szép, végső-szárnyra várva.
Mint agyonnyúzott beszélő babába',
elromlott bennem a sírás.
Anziksz a télnek
Pózna tetején, a szikkadt tarlón
üres gólyafészek áll.
Alatta szénából göngyölt magának
derékaljat a nyár.
Sárgán várnak a vágott rendek,
és a szúrós szőnyegen,
a hőségben bálák hevernek
- látszólag élettelen.
De lélegeznek.
Magukba szívják a fényt,
szálaik közé rejtik a párolgó reményt:
- ha vicsorog a tél,
és zenekara jégcsapon zenél -,
hogy anyjuk majd visszatér.
Pajtákban illatoznak,
mikor a tejszagú csendek
lábujjhegyen a szobába telepednek,
s kutya gömbölyödik a kályha elé.
Ilyenkor elindul a délután az est felé,
és mikor a templomok harangjai
vecsernyét vernek,
suttogva, barnán összeölelkeznek.
Most a nyár
a gólyákkal - féllábon - indulásra vár.
Este hanyatt dől a boglyaágyon,
zsebébe hulló csillagokat gyűjt.
Apró lábakon neszez az augusztusi éjben,
s nappal, a csókjától érik a fürt.
Lassan pakolni kezd.
Viszi a meleg estét,
viszi a virágillatot.
Némává teszi a tücskök testét,
s párjának dúdolni
már a vadgalamb se fog.
Bezárkózik mindenki lassan az őszbe,
remélve még néhány langyos napot,
dércsípte kökény és csipkeágat,
pókhálón rezgő harmatot.
Aztán hűtlen lesz az ősz is.
Búcsúzóul még szőnyeggé sző,
sok színpompás napot,
zörgő eres levélkezekből
sodor a télnek üdvözlőlapot.
Most még itt lustálkodik a nyár,
s a hajnali fény megremeg,
mikor a vizek fölé hajol,
hogy bennük arcát mossa meg.
Kócos, napszítta hajában
szomjas, poros pipacs virul,
s válláról lecsúszik a pruszlik,
ahogy gyermekeinek
fakult szemekkel búcsúdalt dalol.