gota

Nem a bajok, 

- ó, arra mindíg egyedül voltam. 

A kétség, na az a gyötrelem.

- ó, arra mindíg egyedül voltam.

A kétség, na az a gyötrelem.
A biztos dolgok nem rendítenek meg.
A bizonytalan bennem  ingoványt terem.

Mondd, mi dolgod van még ebben a korban?

Amit tettél az kitörölhetetlenül ott van,

ballag utánad, 

nincs már ráhatása a mának.

Mindegy, hogy jó, vagy rossz az emlék,

ha egyedül maradsz magaddal, 

a politúrozott napokról pattogzik a festék.

Büszke lehetsz, ha jól csináltad.

Nyugtalan, ha rosszul.

De egyben biztos lehetsz, 

a Karma

- ez a megfoghatatlan, igazságosztó bölcs öreg -, 

minden általad,  vagy neked okozott kárt, 

a helyére tesz.

Hát ennyi.

Fölösleges, és röhejes 

az idő múlásával szembemenni,

és azt képzelni, 

hogy viháncoló lélekkel, és renovált külsővel,

lehet újra fiatalnak lenni.

...és, hogy mi dolgod van?

A meglévőt hálával, 

a maradékot humorral viselni.

Emlékszem hömpölygő tavaszokra,

mikor rettegve indult a nap.

Emlékszem magányos gyerekkorra,

ahol a szeretet fogoly volt

a látszat köpenye alatt.

Emlékszem hömpölygő tavaszokra,

mikor rettegve indult a nap.

Emlékszem fenyített kamaszkorra,

mikor szabadon csak a fantáziám lebegett,

de kizárólag, jólneveltnek lenni lehetett.

Emlékszem hömpölygő tavaszokra

mikor megtalált a szerelem.

Azt hittem ez majd jó lesz,

és testestől, lelkestől megkapott

egy arra érdemtelen.

Évtizedeken keresztül nem változott semmi.

Rettegve indult minden nap nekem.

Hömpölygő felnőttkor árjával sodródtam,

s magam is elhittem, hogy ez a végeztem.

...de emlékszem egy hömpölygő tavaszra.

Fények puha palástját kaptam.

Már nem rettegéssel indult a nap.

Egyszer csak megmutattak mindent,

amit nem láttam az évek alatt.

Így élek. 

Kacérkodom a sorssal. 

Minden kacat mehet. 

Nem hiányzik már semmi.

Elevickélek amíg lehet.

Jó lehet együtt megöregedni.

Együtt várni a tavaszt.

Eres kézzel egymásba kapaszkodni,

mikor fáj a nappal az éj leple alatt.

Mikor fáj a nappal az éj leple alatt,

s az álom, az óra tetejére ül,

lábat lógat, s metronómként

jelzi a percet kegyetlenül.

Jelzi a percet kegyetlenül.

Gyorsan ketyeg a gondolat,

lassan sietni', hogy legyen idő rá,

használni ami még megmaradt.

Használni ami még megmaradt.

Élvezni napot, csillagot.

Fenyőerdőből illatot, színeket lopni, 

bámulni zubogót, csillogó patakot.

Bámulni zúbogót, csillogó patakot.

Ülni azon a padon.

Polcokra emlékeket hajtogatni, 

és csendben, összebújva hagyni,

hogy ràdszálljon a porszagú nyugalom.

Hogy ràdszálljon a porszagú nyugalom.

S ha megkérdeznéd, így volt-e jó?

A válasz az, hogy igen, újra akarom.

Jó lett volna...

Gyere ölelj át,

ne hagyd szökni a percet.

Csitt, csak hallgasd a csendet

- a szobában matat.

A szú is halkabban perceg,

s a szívemen kattan

egy pántos lakat.

Ölelj át:

szűnjön meg tér és idő.

A másodpercek

lábujjhegyen járnak,

s a zárt fiókból

kócos emlékek bújnak elő.

Szorosan ölelj magadhoz.

Olyan félelmetes az egész.

Bár a testünk egységet alkot,

nem tudjuk meddig lesz

az idővel szemben menedék.

Ölelj, mert fogynak az órák.

Szökik a perc,

és napról-napra közelebb az alkonyat,

mikor a szívünkön utolsót kattan

az a pántos lakat.