gota

Unatkozó szépasszony a nyár,

ki bakfis korában

vihorászva összekavarta a vizeket.

Most mályvaszoknyában, 

nádirigó trillára libeg.

Megrázza kalászba font haját

- benne pipacs és búzavirág -,

mezítláb, zöld bársonyon tipeg,

s kezéből

fecskeszárny hasítja a festett eget.

- Cickánylábakon surran az idő.

Nehezedik a dereka.

Gömbölyödő kincse érik már

- még pár dekád -,

és mézédes terhével telik

zizzenő szalmával bélelt kosara.

De most még viselős,

szeszélyes, igazi nő,

ki fényes szatén-nap köpenyében

- egy  bodros felhő mögül -,

hol nevetve, hol sírva jön elő.

Megsimogatja, vagy megtépi a tájat

- mikor  háborús a kedve -,

ujjai közt villám a keszkenő.

Néhány röpke percre - ha könnye kiárad -,

cseppjének  jég a temető.

Aztán megbékél. Csendben szipog,

és előhúzza  zsebéből a Napot.

Asszony a nyár.

Tavasza messze jár.

Amikor útja végén az összes terhét leteszi,

gyermekei 

tarka kabátot szőnek neki.

ez a vers, nem jöhetett volna létre, Sea, és Joe verse nélkül... (Líra)

(megadott szavak: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír)

Szűz kagyló húsában
mocsokból fogant a gyöngy.
Nevelgette egy háromkamrás szív,
s mint minden jó anya,
tudta:
ha eljő a búcsúzás,
az számára a sír.
Kiürült, eldobott héja
morzsává válik,
testét sirályok emésztik el,
s nyughelye lesz
a parti föveny.
Azóta a lagúnában az ősz
igaz mesét mesél,
hogy
hogyan serkent a vér,
pusztított a láng,
gyilkos lett a kard,
és a csók -
ezért a  szűznemzéssel
fogant gyermekér'.

                                Homomagnus (alias:Kiss Dody József) megtisztelő alkotása,

                                szerény személyemhez. 

Ágotához

Mint esti moziból kirajzó sihederek,
Kábult elméjükben még a látott film pereg,
Leharcolt, öreg gépeiket bömböltetve
Bújnak vígan imádott hőseik bőrébe.

Az első etapon jön a kijózanodás,
Itt sajnos, nincs pardon; ez fiam, a valóság!
Valahogy így nézem én is hűtlen tollamat,
Bennem a varázs; mégis, a csoda hol marad?

Az én hősöm kezében nincsen csodafegyver,
Nem Isten (N) Ö, csak egy igazi, hús-vér ember.
Bár lelke, meglehet, nem e világból való,
Úgy lát az Ő szeme, ahogy nem tud halandó.

Ha megnyílik ajka, elbűvöl az ének,
Kősziklák felélednek, táncolnak szirének!
Egyetlen vízcsepp, neki boldogan viháncol,
Poharán, reggel, lustán nyújtózik a mámor!

Bármi, amit megszólít, rögtön életre kél,
Az ember beleborzong, ahogyan Ő mesél!
Úgy mondja el a kendőzetlen igazságot,
Ahogy ember még nem látta a világot.

Bizton tudom, hogy most is a fejét ingatja,
De gyönyörű lelkét a szeretet ringatja.
Az Ő-nagysága ihletett e néhány sorra,
Rajongó tiszteletem, széplelkű Ágota!

2011-07-26