gota
Kihívás
Nem a bajok,
- ó, arra mindíg egyedül voltam.
A kétség, na az a gyötrelem.
A biztos dolgok nem rendítenek meg.A bizonytalan bennem ingoványt terem.
A biztos rossz az kiszámítható.
Eldöntheted, hogy hogyan kezeled.
Egyenes derékkal beleállhatsz,
és szarkasztikus mosollyal elviselheted.
A bizonytalan több esélyes rémek,
sötét sarkokból ugranak elő.
Váratlanul, vigyorogva néznek,
s a játszóterük: nyugalom temető.
Utálom a meglepetést.
Már nem gondolom, hogy az jó nekem,
ha kihívás az élet,
bár, az maga kihívás, hogy élek,
s ahogy átbillegek a maradék perceken.
Nem a bajok,
- ó, arra mindíg egyedül voltam.
A kétség, na az a gyötrelem.
A biztos dolgok nem rendítenek meg.
A bizonytalan bennem ingoványt terem.
Mi dolgod van...
Mondd, mi dolgod van még ebben a korban?
Amit tettél az kitörölhetetlenül ott van,
ballag utánad,
nincs már ráhatása a mának.
Mindegy, hogy jó, vagy rossz az emlék,
ha egyedül maradsz magaddal,
a politúrozott napokról pattogzik a festék.
Büszke lehetsz, ha jól csináltad.
Nyugtalan, ha rosszul.
De egyben biztos lehetsz,
a Karma
- ez a megfoghatatlan, igazságosztó bölcs öreg -,
minden általad, vagy neked okozott kárt,
a helyére tesz.
Hát ennyi.
Fölösleges, és röhejes
az idő múlásával szembemenni,
és azt képzelni,
hogy viháncoló lélekkel, és renovált külsővel,
lehet újra fiatalnak lenni.
...és, hogy mi dolgod van?
A meglévőt hálával,
a maradékot humorral viselni.
Kacatok
Emlékszem hömpölygő tavaszokra,
mikor rettegve indult a nap.
Emlékszem magányos gyerekkorra,
ahol a szeretet fogoly volt
a látszat köpenye alatt.
Emlékszem hömpölygő tavaszokra,
mikor rettegve indult a nap.
Emlékszem fenyített kamaszkorra,
mikor szabadon csak a fantáziám lebegett,
de kizárólag, jólneveltnek lenni lehetett.
Emlékszem hömpölygő tavaszokra
mikor megtalált a szerelem.
Azt hittem ez majd jó lesz,
és testestől, lelkestől megkapott
egy arra érdemtelen.
Évtizedeken keresztül nem változott semmi.
Rettegve indult minden nap nekem.
Hömpölygő felnőttkor árjával sodródtam,
s magam is elhittem, hogy ez a végeztem.
...de emlékszem egy hömpölygő tavaszra.
Fények puha palástját kaptam.
Már nem rettegéssel indult a nap.
Egyszer csak megmutattak mindent,
amit nem láttam az évek alatt.
Így élek.
Kacérkodom a sorssal.
Minden kacat mehet.
Nem hiányzik már semmi.
Elevickélek amíg lehet.
Szunnydjatok még...
Ma megszólítottak az udvaron a fák:
ne vágyjam úgy a korai tavaszt.
Ők büszkén hordják most a hóruhát,
s bocskoruk alatt a föld megköszöni azt.
Sok gyökér nyújtózza lent a csendet,
s mikor majd a tavasz
- a nárcisz bársony harangján - csenget,
akkor lesz kikelet.
Szólt az akác:
- az első leszek,
ki a fejed fölé
hófehér zuhatagot ereszt.
Követem én
- súgta a hárs,
hogy illatos kis ernyőcskéket láss.
Én csak barkát dajkálok
- mondta a nyír,
de kérgem és vérem varázserővel bír.
Álmában rázkódott a vén diófa.
Vagy csak döcögve nevetett?
Mintha azt dünnyögte volna:
- hol van az még, kamaszbeszéd.
Csitt, szunnyadjatok csak még egy keveset!
Jó lett volna...
Jó lehet együtt megöregedni.
Együtt várni a tavaszt.
Eres kézzel egymásba kapaszkodni,
mikor fáj a nappal az éj leple alatt.
Mikor fáj a nappal az éj leple alatt,
s az álom, az óra tetejére ül,
lábat lógat, s metronómként
jelzi a percet kegyetlenül.
Jelzi a percet kegyetlenül.
Gyorsan ketyeg a gondolat,
lassan sietni', hogy legyen idő rá,
használni ami még megmaradt.
Használni ami még megmaradt.
Élvezni napot, csillagot.
Fenyőerdőből illatot, színeket lopni,
bámulni zubogót, csillogó patakot.
Bámulni zúbogót, csillogó patakot.
Ülni azon a padon.
Polcokra emlékeket hajtogatni,
és csendben, összebújva hagyni,
hogy ràdszálljon a porszagú nyugalom.
Hogy ràdszálljon a porszagú nyugalom.
S ha megkérdeznéd, így volt-e jó?
A válasz az, hogy igen, újra akarom.
Jó lett volna...