gota

Én már
nem tervezek jövőre.
Csak napokban gondolkodom,
és kusza álmaimban is
mindig a jelenről álmodom.


Én már
a pokol bugyrait meglestem.
Tudom, hogy lépni kell tovább.
Aggodalmaimat magamban elrejtem,
mint ahogy a magányos félelem jogát.


Én már
a kétes dolgokra
csak szarkasztikus humorral nézek.
Fanyar vagyok és néha nyers.
Ilyenné faragott az élet, s egy csipet 
szkepticizmussal is megfejelt.


Én már
senkivel sem játszom.
Nem tologatok, vonszolok arrébb
gátakat, sziklákat, hegyeket. 
Kivárom, míg betelik a vászon,
és az alkotó kezéből kiesik az ecset.

Add kérlek, hogy olyan legyen az év,

mint ez a reggel, amire ébredtünk:

verőfényes, tiszta és szép.

A tegnapi szennyet kisöpörte a szél,

s a hajnali könnyű pára 

- a zöldek smaragdján hintázva -,

új reményt ígér.

Makulátlan, mosolygós kék az ég.

Mária köpenye borul óvón fölénk.

Add kérlek, hogy olyan legyen az év,

mint ez a reggel, amire ébredtünk:

verőfényes, tiszta és szép.

Megrázta magát és széjjelnézett,

amikor álmából felébredt a hosszúvölgyi fűz.

Gondolatban a törzséhez simulni,

sokunkat megannyi emlék és legenda űz.

Hallom, ahogy zizzenő  levelekkel

a  burjánzó ifjoncokkal  beszélget,

s azok suttogva szólnak a szélnek:

- vidd hírül kérlek, hogy újból felébredt!

Mesél a fáknak, a bokroknak a  fűz.

Most épp a  régmúlt legendáinál időz,

de hiába kérik, a nagy titkot  nem fedi fel,

hogy  járt-e ott a költő, arra nem felel.

Egyszerre néma csend lett.

Az ágakon madár se szólt,

s a döngölt, kitaposott úton

- felénk - egy árny bandukolt.

Amikor mellénk ért,

ránk nézett álmodó-szeme.

Biccentett, s a poros úton

eltűnt Petőfi szelleme.

A büszke, dacos angyal. 

A megközelíthetetlen.

A külső páncél sebezhető egérkét takar.

Mindenen átlátó tekintet, mi tudja jól, 

mit tettél ellene tavaly.

És látja a jövő semmitmondó dolgait.

Bennük elbotlik az ész. 

Látja köddé válni foszló álmait, 

amikben több a földhözragadt, 

mint a merész.

Aztán tükröt tart elé az élet.

Csak az egérke marad.

A büszke, dacos, a megközelíthetetlen

angyal: már messze szalad.

Letörték a szárnyát. A glóriája is oda,

és a hátán csattog a vezeklés ostora.

Tudom hogy velem vagytok,

és mégis távol.

Furcsa lesz ez a karácsony.

Nem simogat sem kéz, sem mancs.

Képeket nézek: de ez nem vigasz.

Hideg falak közt hidegek az álmok.

Panaszolom a másvilágot.

Igen, van családom 

- a hétköznapi magány-molyok ellen: távol -.

Vannak barátaim, és ismerőseim.

Még leltárban vagyok.

Szeretjūk, vagy kedveljük egymást

- én hívom őket, vagy ők hívnak fel -,

de, ha világít az offline,

a kérdéseimre csak az én felel.

A sorsát senki nem kerülheti el.

A magányra születni kell.

Nem simogat sem kéz, sem mancs.

Képeket nézek: de ez nem vigasz.

Megint romokban egy porszem álma.

Panaszom van a másvilágra.