farao blogja

Cseppenként adott
mérget nevezd el józan
politikának.

Bocsánatos bűn
lompos tévedésünk be-
dobni horognak?

Igazak álmát
fegyverropogás zárja
hosszan rövidre.

Szent Koronánkhoz
kapcsolódó a magyar
föld ősi jussa.

Felhőtlen égből
zűr-zivatar-ostor, mint
dobpergés csattan.

Csalóka esti
fények megszédült bábok
ezreit vonzzák.

Feneketlen kút
a tiszta Éjből ki-mert
múltat taposni.

Hány zsebkendőbe
csomagolható taknyos
kis országunk, ma?

Lejött a véres keresztről, átázva.
Szemében a mennydörgő szeretet
rózsa-harcosai nyitnak teret,
elindul, az aszott lelkeket rázza.

Tűnt apostolait hívja, jelet
rajzol ételre, asztalra, vég-várat
hamu-porból emel, hű katonákat
cseppként hulló kő-viaszból teremt.

Az meg sem fordul fejében, elkésett,
s hasztalan száll ide minden ige,
csillapítja a medréből kilépett

tengerek égett agyag színét – vésett
kínként szúr a koszorú tövise,
nem is érzi, megérkezett, bölcsebb lett.

Szállodába lépve
az erőltetett fények
megigéznek.

Aranyozott ólomkagylók,
felhámozott álomszálló,
ezüst étkészlet párállik,
csillog.
Visszanéző tükörképed
pimaszul szembe kacsint,
elegáns vagy megint,
jóleső biccentéssel
nyugtázod, majd leülsz
egy fáradt-simítású
szék, hűvösen előkelő
bőr-ülepére, és még
hallod
a kivérzett állatok
üvöltését.
Kényes kényelmetlenség
fog el, hálói
mögül nincs
menekvés,
fogak, körmök tépnek
kárörömmel,
összehajtanád magad
apró cafatokra, hogy
észrevétlen maradj,
mint csüggedésed,
 végig
mosolyodból isszák
az estét,
csak most veszed
észre,
kannibálon
ropod őrjítő
táncod, mit az
üresen
tátongó
szakadék felett
lejtesz;
a vércsöpögő percek,
órák  veszekedésbe
fúlnak,
osztozkodnának
a fülbemászók,
a gyémántzabáló
önkívület-harcosok
döntésképtelenné
váltak, jobb lábadra
már harminc
az önkéntes,
jelölt
a sátán
nevetése is,
fejbe kólint
buzogány-harang
öleléssel…

Testedből ettél-ittál,
nem fizettél,
kidobnak.

Csendben vagyok, hallgatok,
fülem, szám nem mozog,
fekszem ágyamon.

Csendben vagyok, suttogok,
a föld hangján hallgatok,
némán ballagok.

Szemben ül a rémület,
kérdés, te még élsz, minek?
Fagy és döbbenet.

Sziklákat mar a jelen,
fentről titkos, néma jel,
fel kell fejtenem.

Nekem küldték, láthatom?
Fekszik súlya vállamon,
mar a kín-dalom.

Némán ragyog Csillagom,
jövőt nézek hátamon
hangya-milliók.

Nem a testből lettem,
nem a kiszolgáltatott fából,
nem a szélből lettem,
nem a képmutatás hálójából,
nem a hegyekből születtem,
nem a jégbezárt mosolyból,
nem a betegségből ébredtem,
nem a szűkülő lélegzetből;
nem a halálból jöttem,
nem a suttogó lépteinkből,
nem jöttem a világ négy tájáról,
nem jöttem felülről, alulról,
nem jöttem a sziklák sivatagából,
nem jöttem őseink királyságából.
Nem a véletlenből lettem,
nem a repülő hajók árnyékából,
nem a létezésből jöttem,
az örök körforgásból.
Virágok hirdetik,
napok mossák, mint aranyat,
benne van erdőben,
völgyekben, s az éjben,
szellemben, lélekben,
a szívben,
hétszer hét világban:
nem jöttem,
nem leszek.
Vagyok.