farao blogja

Mostanában nem lehetek szilárdan
józan: állandó remegéssel izzik,
mámoros tűzben levegőt se véve,
            hajnali énem.

Részeg életben maradásom ára:
„Vissza sem nézhetsz!” - feledésben úszok.
Jó Anyám még int: Fiam, így is áldlak,
            ködszemeimmel.

Írok és állok, konokul magamban,
mint kit ajzószerrel a bölcs halálba
űznek, és még sincs maradása ottan,
            bárhogyan óvnák.

Várok, és szűkös halas éveimből
óriás kérdőjeleket hajítva
mérhetek kézből kiszökő miértes
            tegnapi múltat.

El kéne, hogy engedjem,
de fogva tart,
királydinnyés vendégem
a szívbe mar.

Átizzít a félelmem,,
hínár-időm,
most lenne jó véletlen
ellopni őt.

Elrejteni késektől,
s szikék elől,
úgy szeretni lélekből,
mint kő a kőt.

Egymásra összetolni
a végtelent,
jövőt kipuhatolni,
legyen jelen.

Míg pihen a műtőben
az életed,
addig én varázskővel,
mint szellemet,

másik dimenzióba
kísérlek el,
hogy egy vén diófa
így mesélje el.

...s akkor a főszereplő (ő) úgy határozott,
leveszi magáról a súlyos tehert,
már egy éve, hogy álmába' nyert
egy kiengesztelhetetlen "szép" mondatot:

"Csak nős férfiakkal ne kezdjél étlapot!"
Így hangzott álma, s lett ettől éberebb,
már fészkelődött, majd egy kicsit jégre ment,
aztán ott csúszott egy rohadt nagyot...

Múzsája rá se nézett, elszaladt,
ő ott feküdt kiszáradt perc alatt,
zokogott benne viharként a szél.

Most felkel, kézzel ás ki árkokat,
hideg boros-kan-csóktól bólogat;
bús-részegen a Létét tépve szét...

Varázsold múltadat sosem-mulóra,
rostáld a köveit arany-gyémánttá,
szikrázd a tettek hamuját csillaggá,
legyél időntúli gyermeki óra.

Szakítsd ki a felhők jeges tüskéit,
alakítsd át magadban hamvas szirommá,
gyönyör-szemeiddel lövesd korommá,
égess, ha véred tűz-vörösét nézik.

Vagy bókolj, mint barom a kies holdat,
s várd, hogy zúznak szét majd a kéjes talpak,
az olcsó gőztől fejbevert szél-varjak,
hogyan tépik ki szemfedő-nyugalmad.

Ó drága, Boldogasszonyunk,

                  imába foglalt,

Egy kérés, halld a sóhajunk,

                  picinyke óhajt,

Bár felejtettünk, sír szemed,

                  ha miránk nézel.

Kérlek, gyógyítsd meg nemzetem,

                  űzz el sötétet!

Felhők mossák az otthonunk,

                  a szenny is árad,

Gyermekeinknek nincs kiút,

                  a szél tör ágat,

Az ősi tudás holt tetem,

                  ki ássa újra?

A Fénymagot, ha elvetem,

                  mitől vadul, ma?

Ó, kedves, s jó Istenanyánk,

                  a Föld elázva,

Elpusztul Tűz s virág, s a gaz

                  vidáman úszik,

A Becsület már nem vigasz,

                  Igaz elhullik;

Sok ártás, cselvetés, s az árny

                  ráül Hazámra.

Köszönet s Hála, Ősanyánk,

                  ha ránk nevetnél,

Szereteted, mint Békeláng,

                  a bűntől megvéd.